Megéri-e a rögös, keskeny utat választani?

 Az út, amely sehová sem vezetett

"A falu főutcája egyszerre csak háromfelé ágazott. Az egyik út a tengerhez, a második a városba vezetett, míg a harmadik, úgy mondták, sehova sem.
A fiú, akit Martinónak hívtak, ezt nem akarta elhinni. Ilyesmi nem létezik - mondogatta magának -, egy út, amely sehova sem vezet. Valahonnan csak jön ez az út, valamiért csak építették egykor...! Annyit kérdezett, hogy már mindenkinek az idegeire ment a faluban. De Martino nem hagyta annyiban, ha az útról volt szó, nem engedett a kérdéseiből. El is nevezte a falu a konok Martino-nak. De ez őt nem érdekelte, egyre csak az út járt a fejében, mely állítólag sehova sem vezetett.
Mikor már elég idős lett ahhoz, hogy hosszabb gyaloglásra is vállalkozhasson, egy reggel nagyon korán kelt fel, és elindult. A főutca végéig. Ott gondolkodás nélkül nekivágott a titokzatos útnak. Nehéz volt a járás, benőtte az ösvényt a gaz és tele volt kátyúval. Aztán egy bozótosba vezetett. A bozótosból hamarosan erdő lett. Sűrű erdő. Később úgy egymásba fonódtak a fák ágai, hogy a nap sugarát sem engedték át. Sötét, végtelen alagúthoz hasonlított most az út. Sokszor úgy tűnt, mintha vége is szakadna... Lassan fájni kezdtek Martino lábai, és a félelem is egyre inkább hatalmába kerítette. Talán fel kellene adnom? - kérdezte magában a fiú. De nem tette. Továbbhaladt. Abban a pillanatban, amikor úgy érezte, most már végleg nem tud továbbmenni, és amikor szemébe könnyek szöktek, megpillantott egy kiskutyát. Farkát vidáman csóválva szaladt Martinóhoz, és nyaldosni kezdte a kezét.
- Ahol kutya van, ott háznak is kell lenni! - villant át a fiú agyán -, és embernek is...
És félelmét mintha elfújták volna, hiszen ott lépkedett lába mellett a kutya, föl-fölnézve Martinóra, mintha azt mondaná: - Gyere, gyere, csak gyere!
- Jövök, jövök! - felelte a fiú, és nemsokára világosodni kezdett az erdő.
A fák között fel-felcsillant az ég, és az út hamarosan hatalmas, kovácsoltvas kapuhoz vezetett. Mögötte megpillantotta Martino a kastélyt. De micsoda kastélyt! Minden ablaka és ajtaja tárva-nyitva, kéményekből vidáman száll a füst az ég felé. Az egyik balkonról pedig nevetve integet valaki a fiú felé, mintha azt mondaná: Isten hozott Martino! Konok Martino!
A kapu kitárult, és hogy milyen gyönyörűségek vártak a kastélyban Martinóra, azt le sem lehet írni. Több, mint 1000 szoba, mindegyik drágaságokkal tele, arany és ezüst csillogása, drágakövek ragyogása. És a kedves házigazda, aki Martinót szobáról szobára vezette, újra és újra így szólt a fiúhoz:
- Vedd el, ami tetszik, legyen a tiéd..."

Giovanni Rodari meséje nyomán

János evangéliuma 14,2

"Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?"