Babázunk

Gondolom, nem árulok el azzal meglepő információt, ha azt mondom: mostanság Abigél tölti ki a napjaimat, teljes egészében. :) Szépen átalakultak a mindennapok. Hozzászoktam a hajnali ébredéshez - korábban majd' belehaltam, ha korábban kellett kelnem a megszokottnál -, rájöttem, hogy reggel 6-kor járni vásárolni több szempontból is jobb (hűvös van, kevesen vannak, még meleg a péksüti...). Megtanultam értékelni a perceket - pl. hihetetlen gyorsan képes vagyok a mosógépbe betenni, abból kiszedni a ruhát. Megtanultam úgy főzni, hogy közben stand-up komikusként és/vagy énekesként a gyermekemet szórakoztatom. És még sorolhatnám, mi minden változott körülöttem.
Ám ez mind semmi ahhoz képest, ahogy ez a kicsi élet változik napról-napra. Olyan csodálatos figyelemmel kísérni, ahogy nyiladozik a kis értelme, ahogy egyre tisztább a tekintete, ahogy egyre figyelmesebb, barátságosabb, ragaszkodóbb, kedvesebb, türelmesebb (kivéve, ha kajaidő van). Kis manócskánk nagyon erős, két hónapos létére, de már egy pár hete folyamatosan, gyönyörűen könyököl, ha hason fekszik, nézelődik, vigyorog a körülötte lévő játékokra, "beszélget" velünk, ha jön valaki hozzánk, "elmeséli" a vendégeknek, hogy mi újság. :) Szépen fejlődik - közel két kilót gyarapodott a két hónap alatt, és majdnem 10 centit nőtt. Édes kis hurkái vannak a combocskáin - Édesapja szerint olyan, mint egy kis Michelin baba. :) Neki is van jó és rossz napja. Van, mikor nincs kedve dolgokhoz, van, mikor még a pelenkázó melletti falra általam felragasztgatott pillangóknak is vigyorog és gőgicsél. Egy kész kis egyéniség már most. 
És továbbra sem telik úgy el nap, hogy ne adnék hálát könnyeket potyogtatva a jó Istennek, ezért a kis csodáért...

"A konyha az otthon szíve"

Ezt valahol olvastam. Tegnap pedig visszatértem a konyhába! :) Persze, apróságokat készítgettem eddig is - egy levest, egy bundás kenyeret, ilyesmiket, de rendes fogásokat nem - köszönhető ez Anyának, aki folyamatosan ellátott minket mindenféle földi jókkal :)  Ám most már eltelt az a bizonyos hat hét, amikor az anyukának kímélnie kell magát, így belevetettem magam a hétköznapokba. (Bizony, Abigél már hat hetes! Hihetetlen!! Végre megtaláltuk a fényképezőgépünk töltőjét, így már majd normális képeket is fogok tudni készíteni róla, nem csak homályos, telefonos fotókat, és fogok majd ide is tenni belőlük hamarosan.)

Tegnapi menü: rozmaringos zöldségágyon (krumpli, cukkini, hagyma) sült fokhagymás-baconös sertéslapocka + cukkinis süti :)

A süti receptjét nemrég kaptam, és gondoltam, mivel vendégeink voltak tegnap, kipróbálom rajtuk :) Ízlett mindenkinek, úgyhogy ajánlom szeretettel!

Hozzávalók:
40 dkg reszelt cukkini
30 dkg cukor
35 dkg rétes liszt
3 tojás
1 kk szódabikarbóna
fél cs. sütőpor
1 cs. vaníliás cukor
10 dkg darált dió
fahéj
2 dl olaj

A tojást a cukorral kikavarod, aztán szépen hozzáadsz mindent, beteszed a sütőbe, és szépen megsül. :) A recept szerint lehet még adni hozzá reszelt almát, mazsolát... szerintem egy kis darabos dió, vagy mogyoró sem rontaná el. Lehet tuningolni :) Plusz félbe lehet vágni, meg lehet kenni lekvárral - én ezt tettem, bodzás narancslekvárral kentem meg. Ki, hogy szereti az ilyen egyszerű, de nagyszerű sütiket. Fincsi!

Gyermekáldás

(Nem volt gépem... szervizben volt már lassan két hónapja... ez az oka annak, hogy életem eddigi legnagyobb élményét nem írtam még le...)

"Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra." 

(János ev. 16,21) 

Tényleg úgy van minden, ahogy mondják... olyan fájdalom, amihez foghatót nem él át az ember... és amikor kibújik az a kis csupa máz csöppség, egyszerűen minden fájdalom feledésbe merül. Amikor odateszik a mellkasodra azt a kis szipogó, szuszogó, kisbabát, minden megszűnik körülötted. Nem lehet ezt leírni, szavakba önteni. Olyan felfokozott idegállapotban vagy, ugyanakkor annyira kimerültél a 16 órás vajúdás után, de az érzés, hogy ott vagy Te és Ő, mégis olyan valós. Mintha minden más megszűnne körülötted. Nem számít, hogy mennyire vagy kiszolgáltatott állapotban. Nem számít, hogy csupa vér minden. Az sem, hogy éppen varrnak össze. És az sem, hogy vannak még öten a szobában. Csak Te és Ő. Anya és gyermeke. Csodás pillanatok. A kis lény, aki ott formálódott kilenc hónapon át benned, most ott van veled...
Igaz, a következő pár napban megfordul néhányszor a fejedben az a bizonyos kérdés: azon a pici helyen hogy tudott kiférni ez a hatalmas baba? :) És az is igaz, hogy a szülés utáni folyamatokról valahogy mindenki elfelejtett beszámolni. Mindenki csak annyit mondott: a fájdalom elmúlik, csak pihenj sokat, amennyit tudsz... Hát igen. Amennyit tud az ember, pihen, de arról, hogy se ülni, se állni nem tud napokig, hogy a belső szerveid keresgélik a korábbi helyüket, és ez bizony egy kellemetlen folyamat, nem nagyon beszélt senki... Sőt. Úgyhogy ezúton üzenem minden leendő anyukának, hogy erre készüljenek! A szülés utáni első hét fizikai szempontból nem a legkellemesebb...
Ám mindettől függetlenül az, hogy megkezditek a közös életeteket egy picike emberpalántával, aki teljesen rátok van utalva, a ti felelősségetek (ez persze valahol félelmetes is), egyszerűen leírhatatlan. Arról a bizonyos babaillatról nem is beszélve, ami azóta belengi a házat, és amibe beleszippantani olyan, mintha a legfinomabb parfümöt szaglászná az ember, vagy még bódítóbb!
Megkezdődik egy út, ami olyan gyorsan telik, mintha gyorsvonattal tennéd meg - hiszen még most született a kis Abigél, és már 5 hetes elmúlt.  De ahogy látod, amint napról-napra más, napról-napra fejlődik, figyel, mosolyog, vigyorog, emeli a kis fejét, nézelődik, egyre kevesebbet sír, mert megszokja a világot, és ti is megszokjátok őt, az igényeit... Hmm.
Az elmúlt 5 héten nem volt olyan nap, amikor legalább egyszer ne sírtam volna el magam, a gyermekünket csodálva, Istennek hálát adva. Az, hogy "hálás vagyok", talán nem is eléggé kifejező. A "végtelenül hálás vagyok" már kezdi megközelíteni az érzést, ami akkor tölt el, mikor rápillantok erre a kis mazsolára. :) Arról a földöntúli szeretetről nem is beszélve, ami már akkor betöltötte a szívemet, mikor még a szívem alatt hordoztam, de ami realizálódott akkor, mikor először magamhoz ölelhettem.

Tegnap egy kedves barát osztott meg facebookon egy kis verset:

"Már akkor is...
mikor csak gondolat voltál
majd szüntelen lázas akarat
mikor még nem tudhattam
hallom-e valaha hangodat
már akkor is?

mikor édes bizonyság lettél,
aprócska ugyan de igaz
mikor szívem alatt magad
voltál minden napban a vigasz
már akkor is?

mikor testem átformáltad
kedved s akaratod szerint
mikor még nem tudhattad
milyen lesz neked majd idekint
már akkor is?

mikor akaratlan osztoztál
velem örömben, bánatban
mikor elindultál felém
egy nap várva várt váratlan
már akkor is?

már akkor is
nagyon szerettelek."

Hát valahogy így... :)  

Fotó: Artanett