Ma újra egy csodálatos délelőttöt élhettünk át a Gyülekezetben. A Templomunk megtelt, ahogy a gyermekek és Szüleik, családjaik eljöttek, hogy együtt adjunk hálát az édesanyákért, az ő szeretetükért, hogy megünnepeljük az Anyák napját. Áldott alkalom volt, köszönet érte Istennek! :)
Előtte azonban, már reggel volt egy kedves élményem, amikor egy távoli ismerős facebook oldalán megláttam egy verset, amit gyermekkoromban mondtunk minden egyes Anyák napján. Ez az a vers:
Nadányi Zoltán: Anyu
Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.
Igaz, én soha nem szólítottam úgy Anyukámat, hogy "anyu"... de olyan jól esett elolvasni ezeket a sorokat, felidézni egy picit azokat az időket, amikor még mi álltunk ott izgulva, fekete szoknyában, fehér harisnyában, hogy köszönthessük azt, akiről már egész pici gyermekként tudtuk, éreztük, hogy bármit megtenne értünk, hiszen mi vagyunk a "gyöngyei".
Az én kis gyöngyöm ma reggel azzal ébresztett, hogy irdatlan nagyokat rugdosott az oldalamba :) Talán ezzel jelezte, hogy tudja ő is: ez a nap mostmár más lesz az életemben, mint eddig, hiszen én is átélhetem azt az örömöt, amit a nőnek adott Isten. Az örömöt, amit a nőnek adott...
Azt mondják, két dologért képes egy nő bármit megtenni: hogy legyen gyermeke, és hogy ne legyen...
Tegnap este egy cikk került elém, ami egy fiatal nőről szól, akit az édesanyja, el akart pusztítani, amikor még hét és fél hónapos magzat volt. Egy borzasztó kegyetlen módszert vetettek be, ám a magzat túlélte a "támadást". Túlélte, és ma arról tart előadásokat a világ számos pontján, hogy az embernek nincs joga kioltani az életet, mert Isten adta azt. A cikk végén ott van a videó is az egyik előadásáról, amiben elhangzik (többek között) egy megdöbbentő, elgondolkodtató, kijózanító gondolat. Azt mondja, hogy az abortuszok során nem az a vesztes, akinek kioltják az életét, hiszen azok a piciny életek visszakerülnek Istenhez, Ő gondoskodik róluk. Az igazi vesztes az anya, aki megöli gyermekét, hiszen élete hátralevő részében hordoznia kell ezt a terhet a lelkében...
"...az anyaméh gyümölcse: jutalom..." (Zsoltárok 127,3)
"Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az
ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a
gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra." (János ev. 16,21)
Hálás vagyok Istennek, hogy ma ennyi édesanyát, nagymamát köszönthettünk a Templomban, hogy sokan vagyunk, akik megtapasztalhatjuk, milyen az igazi anyai szeretet, hogy a mai napon megölelgethettem az Édesanyámat, aki a mai napig is azon fáradozik, hogy nekünk tényleg minden terhünk könnyebb legyen és azért, hogy hamarosan átélhetem én is azt, amit a jánosi igében olvashatunk. :)
