Megtapasztalt kegyelem

     Ma újra megtapasztaltuk, milyen is az, amikor Isten a tenyerén hordoz bennünket, milyen az, amikor megőriz.
     Történt ugyanis, hogy ma reggel kicsit korábban mentünk át Abigéllel a templomba, hogy előkészüljünk mindennel az Istentiszteletre, amin ma keresztelő is volt. Elrendezgettem az Úrasztalát, amin a tegnapi esküvőről itt maradt gyönyörű asztaldísz pompázik, Abigél szaladgált körülöttem, felfedezte a legújabb bogárkákat a templomban, s éppen odaléptem a hangosításhoz, hogy bekapcsoljam, amikor egy hatalmas csattanást hallottunk. A templom mennyezetén lévő hatalmas csillár egyik üvegbúrája esett le, s csattant szét a padlón, pontosan az Úrasztala előtt.
     Hogy ebben hol a kegyelem?
- kegyelem, hogy nem tegnap, az esküvőn történt ez...
- kegyelem, hogy nem ma, az Istentiszteleten, a keresztelőn történt...
- kegyelem, hogy nem Abigélre esett, miközben ott szaladgált...
- kegyelem, hogy senki nem állt éppen ott, amikor ez történt, és a szétröpködő üvegszilánkok sem sebesítettek meg bennünket...
     Egy pillanat volt az egész. De Isten úgy intézte azt a pillanatot, hogy ne történjen semmi baj.

A múltkor egyszer azt mondta nekem valaki, hogy nincsenek csodák, csak tények vannak. Nos, a mai reggeli történés margójára csak annyit tudok írni, hogy tény az, hogy valaki nem jól rögzítette a búrát (nem mintha hibáztatni akarnék bárkit :) ), és csoda az, hogy ennek semmi rossz következménye nem lett.

Isten szeret bennünket. 

Az illat

Tegnap - ahogy minden nap - próbáltam felvenni a harcot a rumlival szemben, amiben élünk, hála a mi drága 4 éves lakberendezőnknek, s épp egy halom plüssel a hónom alatt trappoltam be a szobájába, amikor megcsapott AZ ILLAT. Megálltam, és mélyen beszippantottam. Hirtelen nem érdekelt, hogy mekkora kupi vesz körül, hogy mekkora összegyűrt ruhakupac van az ágyon (állandóan öltözködik...) vagy, hogy a kis kosárkákban, amiket heti rendszerességgel mindig szétválogatok, megint össze-vissza van hajbavaló, mini figura, dobókocka, ujjbáb, stb. Nem érdekelt akkor semmi, csak az, hogy ez az illat átjárjon teljesen. Az illat, amit igazán nem értek, hiszen már rég ugyanazt az öblítőt használom az ő ruháihoz, mint a mienkhez, ugyanazzal a mosószerrel mosom őket, mint a mienket. És mégis annyira más. Érzi ezt más is? Vagy minden anya a saját gyermekének az illatát érzi, és hat rá ilyen elementáris erővel? Ez az illat képes arra, hogy hirtelen teleszaladjon az ember szeme könnyel, és azt érezteti, hogy azonnal meg kell állni, és hálát kell adnia a Mindenhatónak, amiért ilyen áldott, hogy egy ilyen rumlis kis veszedelmet rászabadított.
Sokat vitázunk mostanában Abigéllel. Kamaszodik. Illetve nem tudom, mi vár rám kamaszkorában, ha már most ilyen csatáink vannak. (De azért próbálkozom lefektetni bizonyos szabályokat :) ) Éppen ezért is voltam hálás ezért a pillanatért. Mert bár az élet rendje, hogy próbáljuk "betörni" a vad lovacskáinkat, és persze próbáljuk ezt úgy tenni, hogy csak a rossz hajtásokat nyessük le, a jókat, az érdekeseket ne, ez eléggé el tud fásítani bennünket. És kell, hogy így megcsapjon bennünket egy-egy pillanat, hogy észrevegyük az ajándékainkat. Drága kicsi csirkém most is itt illatozik mellettem, szaglászom, ő meg kacag, és végtelenül hálás vagyok érte. Köszönöm őt, Istenem!

Az ősz semmihez sem fogható szépsége

Ugye nem csak engem ragad magával az ősz? A levegő illata reggel, a fények, a színek, amik olyan sokféle árnyalatot mutatnak meg, amit elképzelni sem tudunk... Isten olyan csodálatosra teremtette ezt az évszakot is. Egyszerűen mesés! És ha még mi is törekszünk arra, hogy megéljük, hogy ne csak keresztül rohanjunk rajta, elfutva megannyi páratlan pillanat mellett, akkor pedig igazán olyan lehet, amire azt mondja még az is, aki nem szereti a csípős reggeleket, a beázott cipőket, hogy "igen, szeretem az őszt"!

Egy kellemes muzsika mellett időzzünk el néhány képen, engedve, hogy elröpítsenek a gondolataink egy békés, nyugodt világba, ahonnan visszajőve próbáljunk az ottani élményekből az otthonainkba is belopni néhányat. :)

https://www.youtube.com/watch?v=_LpB3RtHZSg

 A képeket a Pinterestről gyűjtöttem.

Hűség

"Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját." (Jelenések könyve 2,10b)

Ma különleges Istentiszteletünk volt a tiszaszentimrei templomban, ugyanis volt egy nem mindennapi vendégünk, a Tiszántúli Református Egyházkerületben vándor útját járó, csodaszép, hatalmas, bőrkötéses Biblia. De még nem is ez a legkülönlegesebb a mai napban, hanem az, hogy pont azon a vasárnapon érkezett hozzánk, amikor a drága Férjem szívére helyezett prédikációsorozatban, melyben a Lélek gyümölcsének terméseit tanulmányozzuk, oda érkeztünk, hogy "hűség". Hát nem sokatmondó ez?
Sajnos olyan világban élünk, ahol lassan bolondnak nézik azt, aki hűséget fogad egy barátnak vagy még inkább egy társnak, nemhogy egy láthatatlan Istennek... Ehhez képest milyen a mi Istenünk? Hűséges. És milyen az ő hűsége? Tökéletes. Számos helyen olvashatunk erről a Bibliában. Isten hűsége rendíthetetlenül sziklaszilárd, szavát nem vonja vissza, beteljesíti ígéreteit, és ráadásul még akkor is kitart mellettünk, amikor mi olyan nagyon hűtlenek vagyunk Hozzá és a Neki vagy Előtte tett ígéreteinkhez.
Éppen ezért, ha ebbe belegondolunk, és meglátjuk azt, hogy Ő a mi csodálatos megtartó Istenünk, nem is fogalmazódhat meg bennünk más, mint hogy mi is hűségesek akarunk lenni Hozzá. Keresztelők alkalmával, amikor a keresztelendő fejére teszem a kezem, és Isten áldását kérem rá, a fenti igét szoktam mondani: "Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját." (Jelenések könyve 2,10b) És ezt nem azért teszem, hogy valami félelmetes, elérhetetlen célt tűzzek ki eléjük, hanem pontosan azért, mert a hívő ember élete ilyen. Hűségesek vagyunk Hozzá, mert tudjuk, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. Hűségre törekedni nem azt jelenti, hogy soha nem hibázunk, hanem azt, hogy Isten jelenlétében élünk, teljesen és egyértelműen felvállaljuk, hogy az Övéi vagyunk, és elkötelezzük magunkat mellette, mert egész egyszerűen nem tehetünk mást, mivel ez az egyetlen célravezető járható út a számunkra.
S hogy honnan tudjuk mindezt? Honnan lehetünk mi ebben olyan biztosak? Hát onnan, hogy a mi hűséges Istenünk olyan Isten, aki egykor megelégelte azt, hogy embereknek csak nagyon kevés százaléka ismeri az Ő szent igéjét, és adott nekünk Luther Mártont és Kálvin Jánost, Károli Gáspárt, és még sorolhatnánk a reformáció nagyjait, akiken keresztül lehetővé tette, hogy a Bibliát olvashassa bárki, aki szeretné. És így mi már abban a csodálatos helyzetben vagyunk, hogy nem kell értetlenül állnunk a lelkészek beszédét hallgatva, hanem mi is bármikor elő vehetjük drága szent könyvünket, belelapozhatunk, felüdíthetjük lelkünket, bátorságot és bizonyságot meríthetünk belőle, a mi Urunk szent igéjéből. Az, hogy ma itt volt velünk a vándor Biblia, legyen egy jele a számunkra, hogy éppen aznap kaptuk meg vendégül, amikor a soron következő tanításunk a hűség volt. Istenünk az Ő hozzánk, gyermekeihez való hűségéről biztosít bennünket, minket pedig arra buzdít, hogy ne egy feledésbe merülő fogalom legyen ez a mi életünkben, hanem legyen tartalommal, igazi, isteni tartalommal megtöltött szó számunkra a HŰSÉG.
Ámen

Pihenj!

Szintén egy nyári szösszenet - de most is aktuális:

"... megvan az ideje a békének." (Prédikátor könyve 3,8)

Szoktad azt érezni, hogy elfáradtál? Hogy testileg-lelkileg kimerültél? Hogy legszívesebben elmennél egy világvégi hegytetőre, hogy biztos ne találjon Rád senki? Mindannyian szoktuk így érezni. Ettől nem kell megijedni, ettől még nem vagy depressziós, nem kell azon nyomban nyugtatókat kapkodni, mert ezen az nem fog segíteni. Ez egy természetes reakciója a szervezetünknek arra, ami körülvesz bennünket, aminek kitesszük magunkat nap, mint nap. Isten pedig ezzel tökéletesen tisztában van, hiszen ki ismerhetne bennünket jobban, mint a saját Teremtőnk?! Igéjében azt mondja: "Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is;" (Ézsaiás 40,30)  
A teremtéskor azonban Urunk erre megoldást adott a kezünkbe, saját példájával. Mit olvasunk ott, mit tett Isten, miután megteremtette a világmindenséget? "Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett." (1 Mózes 2,2)
Megpihent. Még Isten is.
A mi testi-lelki problémáink jelentős része annak "köszönhető", hogy nem vagyunk képesek pihenni. Nem vagyunk képesek megállni, kiszakadni, lenyugodni, békességben eltölteni valamennyi időt csak magunkkal, vagy csak a családunkkal, vagy csak Istennel... Pedig ehhez nem kell feltétlenül elmennünk egzotikus országokba (de akár azt is nyugodtan), elég sokszor annyi, hogy megtanulunk nemet mondani, és nem azt lebegtetjük a szemünk előtt, hogy szerezni kell mégtöbbet. Mert lehet, hogy a sok munkával többet szerzünk, de ha megállás nélkül dolgozunk, előbb-utóbb rossz vége lesz. És talán akkor már késő lesz megpihenni...
Hogyan folytatja Ézsaiás az imént idézett sorokat? "De a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk" (Ézsaiás 40,31). Bízzunk az Úrban! Bízzunk abban, hogy Ő jobban tudja, mi kell nekünk ahhoz, hogy úgy éljük ezt az egyetlen földi életünket, hogy ne csak vonszoljuk magunkat, hanem szárnyaljunk. Pihenjünk, töltődjünk, élvezzük Isten bennünket is körülvevő szeretetét, amit legjobban abban mutatott meg, hogy Jézust elküldte közénk, hogy általa még jobban megismerhessük Őt.
Legyen áldott a hétvégéd, kedves Olvasó, legyen békességed, nyugalmad, hogy megerősödve vághass neki az új hét kihívásainak!
Mert "megvan az ideje a békének"!
Ámen 😌😇🔆

A szívünk ajtaja

Hiányzik a ládám... szeretnék tenni bele ezt-azt. Hogy visszaszokjak - ha sikerül -, beleteszek most egy kis áhítatot, amit nemrég más felületre írtam.

"Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem." (Jelenések 3,20)

Ez az ige motoszkál a szívemben egy ideje... Az elmúlt hétvégén -Isten kegyelméből - Cursillo-n voltam szolgálni, ami egy hitmélyítő hétvége. Csodálatos volt látni azt, ahogyan Jézus zörgetett halkan, szelíden a szívek ajtaján, és csendesen várta, hogy megnyílnak talán... És türelmes szeretete, mely körülvette a résztvevőket és szolgálókat egyaránt, leoldotta a lakatokat, a megkövesedett páncélokat, s valóban megnyíltak az ajtók.
Azóta ez az ige ott kalapál a szívemben. Szerettem volna készíteni egy igés kártyát, és elkezdtem keresgélni valami szép ajtós képet. Szebbnél szebb ajtókat találtam, színeseket, virággal körülrakottakat, cirádás mintásakat, fából, vasból készülteket... Aztán egyszer csak ott volt ez a mellékelt képen látható ajtó. Kopott, a festék lepattogzott, becsukni sem lehet rendesen, mert el van vetemedve, pótlások is vannak benne. Pont olyan, mint amilyen sokszor a mi szívünk ajtaja. Nem? Olyan sokszor van így megtépázva a szívünk... Amikor a legutolsó, ami eszünkbe jutna, hogy Jézus szeretne ezen az ajtón belépni, merthát Neki sokkal szebb, jobb jár! Vagyis, mi ezt gondoljuk. Pedig Jézus pontosan, azért jött, hogy még akkor is, mikor mi magunkat annyira kicsinek, semminek, bűnösnek, elesettnek, megviseltnek, elhagyottnak, leharcoltnak érezzük, belépjen az életünkbe, s azt az Ő drága szeretetével gyökeresen megváltoztassa. Hogy felrázzon, felüdítsen, megtisztítson, kicseréljen, átformáljon, MEGVÁLTSON! Ne szégyelljük hát, ha ütött-kopott a szívünk ajtaja... Jézus ott áll előtte, halkan zörget, csendben vár, hogy engedd be. Be szeretne menni, Veled szeretne vacsorázni. Vacsorázzunk Vele, legyünk Vele és a Testvérekkel közösségben, hogy a szívünk megújuljon, s tiszta, isteni szeretettel tudjon megtelni, amiből bőven tudunk osztogatni másoknak is! Hagyjuk Jézusnak, hogy kivirágoztathassa a szívünket!
Ámen