Az ünnep margójára

Megkezdődött Advent. Külsőségekben és a szívekben egyaránt. Elkezdtük díszíteni, szépíteni a Községünket, otthonainkat, de ezzel egy időben azon vagyunk, hogy a szívünkbe is minél többet be tudjunk engedni ennek az ünnepkörnek a hangulatából, az érzésekből, s abból, ami igazán lényeges: a mindent átjáró isteni szeretetből. Nem mindig könnyű ez. Nem könnyű akkor, amikor valaki az elmúlt karácsonykor még kedves szerettével együtt ünnepelt, aki azonban az év során eltávozott az élők sorából… Nem könnyű akkor, amikor egyre többen vannak körülöttünk, családjainkban, barátaink között, akik napi anyagi gondokkal küzdenek, akiknek emiatt talán szomorkás, egyszerű, különösebb csillogástól mentes lesz a karácsonyi otthona… Nem könnyű akkor sem, amikor azt látjuk, hogy nem csak anyagilag, de erkölcsileg is egyre nagyobb kilátástalanság vesz körül bennünket, s azt érezzük, hogy gyermekeink, a következő, most felnövekvő generáció tagjai olyan tulajdonságokat szívnak magukba, melyek még a társadalmi morál által sem kontrollálhatók. Eltévedtünk. Eltévedt a világ. Ám ez nem új keletű probléma. Kétezer évvel ezelőtt hasonló helyzetben éltek az emberek, még akkor is, ha körülményeik teljesen mások voltak. Nem volt számítógép, internet, xbox, stb… nem volt tele ruhásszekrényük és fagyasztóládájuk… nem volt közoktatás és szociális ellátórendszer… De voltak kétes erkölcsű emberek, akik nagy hatással voltak másokra, voltak kiábrándult, kétségbeesett családfők, és voltak olyanok, akik arra vágytak, hogy jöjjön valaki, aki tud változást hozni ebbe a világba.

Ez a Valaki közel kétezer évvel ezelőtt megszületett erre a földre, Betlehemben, egy istállóban, egy jászolban helyet kapva. Így kellett lennie, és így történt. Miért? Azért, hogy felcsillanjon a remény. Hogy ne maradjunk sötétségben, hogy megtaláljuk az utat a boldog életre.

Sokan nem ismerték Őt fel akkor, mint ahogy ma sem. Azt várták Istentől, hogy harcost küldjön, igazságosztót, aki leigázza az elnyomókat. Ma nem ezt várják sokan? S Isten mit küldött? Szeretetet. Békességet. Türelmet. Jóságot. Szelídséget. Elfogadást. Kegyelmet. Miért nem elég ez az embernek? Mit akar többet? Miért akarunk többet? Jézus azt mondja: „Keressétek először az Isten országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Máté evangéliuma 6,33)

Az ünnep küszöbén állva, próbáljuk meg közel engedni magunkhoz a karácsonyt, annak igazi tartalmával. Ne a csillogásra, vagy annak hiányára tekintsünk. Ne a múltra, ne a jövőre. Tekintsünk a jelenre. Azokra, akik most mellettünk vannak, akiket most szerethetünk szívünk minden szeretetével. Arra, hogy Isten értünk is adta az Ő szent Fiát, mert szeret bennünket. 

„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lukács evangéliuma 2,14)

Vasárnapi útmutatás

„Aki feddhetetlenül él, biztonságban él, de aki görbe úton jár, az kitudódik róla.” 
(Példabeszédek 10:9)

• A feddhetetlen ember becsületesen él, még akkor is, ha ebből hátránya származik, vagy ez jelentős nehézségeket okoz számára. Igazságosan küzd még akkor is, amikor a körülötte lévők már nem.

• A feddhetetlen ember figyel szavaira, nála az „igen” azt jelenti, hogy „igen”, a nem pedig azt jelenti, hogy „nem”.

• A feddhetetlen ember hiteles és egyenes jellemű, ugyanúgy viselkedik, bárki is van jelen. Általa „azt kapod, amit látsz”.

• A feddhetetlen ember a magatartásában nyílt, őszinte. Nem titkolja el amit tesz, és nem mond mást, mint amit csinál. Az az ember „akiben az ÚR lelke van, abban nincs álnokság.” (Zsoltárok 32:2)

• A feddhetetlen ember a tényeket pártatlanul, részrehajlás nélkül magyarázza, nem olyan módon, hogy magát másoknál jobbnak láttassa. Tiszteletteljes, segítőkész, jóindulatú, nagylelkű mindenkihez.

• A feddhetetlen ember mosolyogva megy el a „második mérföldig” is. Többet tesz, mint amennyit elvárnak tőle.

• A feddhetetlen ember nem fél segítséget kérni. Nem fél attól, hogy teljesen Istenre bízza magát. Képes kezelni a nehéz helyzeteket is, mert tudja, hogy ezekben Isten munkálkodik.

• A feddhetetlen ember arra összpontosít „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, nemes és dicséretes” (Filippi 4:8) - mindig arra figyel, ami kiváló és dícséretre méltó.

 (Daily Hope by Jon Walker – 2012.11.11.)

Érdemes megvizsgálni magunkat ennek a fényében. Vajon hány pontban állnánk meg a helyünket? 

100. bejegyzés

Nemrég felfedeztem, hogy közeledik a 100. bejegyzés ideje. Akkor elhatároztam, hogy ezt a helyet meghagyom valakinek, aki mostanában szinte minden gondolatomban ott van, valakinek, akit bár még szinte nem ismerek, mégis máris nagyon szeretek. Ő pedig nem más, mint a mi kis magzatunk. :)
A tegnapi vizsgálat szerint minden rendben van, az értékei tökéletesek. Édes kis pirinyó, cuki orrocskával, fejjel-lefelé szunyókált épp, mikor bekopogtunk hozzá. A terhesség mindössze 12 hetes, de ez egyben azt is jelenti, hogy az első 3 hónapon már túl is vagyunk, és egy békésebb, várhatóan rosszullétmentes időszak következik.
Nagyon vártuk már őt. Nem türelmetlenül, de nagyon. Amikor megtudtam, hogy megkezdődött bennem egy életke, Anna szavai jutottak eszembe, és azóta is ez az ige az, ami betölti a lelkemet: "Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem tőle." (1Sámuel 1,27)
Olyan hihetetlen ez. Amikor tegnap láttuk, ahogy ott morcoskodott, mert fel akartuk ébreszteni, az annyira emberi volt, olyan igazi. Egy pici kis élet (feje búbjától a fenekéig 5 cm), ott fejlődik bennem, de máris megvan benne minden. Az, hogy ki is lesz ő. Hogy milyen lesz. Egy tündibündi kislány, vagy egy huncut kisfiú? Csak legyen. És egészséges legyen. És okos. És szép. :) 
Nagyon különleges ez az érzés, ez az élmény. Anyukák, akik olvassátok a soraimat... Ezt tényleg nem lehet addig átérezni, amíg meg nem történik valakivel. Csak vágyni lehet erre, de valóban semmihez sem fogható. 
Köszönöm Istenem!  

"Have Yourself a Merry Little Christmas" by Frank Sinatra

Halottak napja margójára

Szabóné Mátrai Marianna - Őszi levelek

Őszi leveleket nézegetünk. Nem nagy különlegesség ebben az évszakban. Teli van velük az út, a járda, a kert, a park. Lebegnek a szél szárnyán a föld felé. Pirosak, sárgák, barnák.
Ők aranyozzák be az őszt. Valójában gyönyörű ez az évszak, mégis fájdalmas érzések kapcsolódnak hozzá. Álomszépek a színek, de nézzük csak közelebbről a leveleket! Foltosak, szakadtak, sérültek. Magukon hordják az elmúlás jeleit.

Lehullanak a fáról. Elszakadnak életük tápláló forrásától. Pusztulás a sorsuk. Hevernek a földön, könyörtelenül veri őket az eső. Kopogó  cipők gázolnak át rajtuk. Tíz, húsz, száz, ezer. Egyre jobban beleolvadnak az aszfalt szürkéjébe. Levelek voltak egykor? Életünkhöz hasonlítanak. Felkap egy vihar - és már senki sem mondja meg, kik voltunk.
Néha úgy érezzük, visz a szél, máshova, mint akarnánk. Félünk, végképp elveszítjük tartásunkat. A nap melege után vágyódunk, de hiába, mert a reggelek egyre szürkébbek és ködösebbek. Csontunkig hatol a hideg. Biztonsgra vágyunk, melegre. Kézre, amely megtart.
Ezekben a szürke napokban könnyen válunk borongóssá, és veszítjük el a reményt. Nem véletlenül esik erre az évszakra az a nap, amikor halottainkról emlékezünk meg.
A mi kultúránkban nem szívesen gondolnak az emberek az élet őszére. Fiatalság, egészség, teljesítmény - ezek az ideálok. S az emberek mindent megtesznek, hogy fiatalok maradjanak. Ránctalanító krémek, edzőtermek, hajszínezők. Gyakran elfelejtjük, hogy az élet ősze ugyanúgy része az ember útjának, mint ahogy kihagyhatatlan évszak az ősz. Nincs mit szégyellni rajta. Ráadásul nemcsak színei vannak, amelyek szépek is lehetnek, hanem az ősz gazdagít is. Milyen szegény lenne az erdő az ősz színei nélkül! Mennyivel kevesebbet érne az emberek közössége az idősek tapasztalata, józansága, nyugalma nélkül! Ha nem lennének, akik emlékeznek régi időkre! Ha nem volnának okos öregek, akiknél bölcsességbe torkollik a sok tapasztalat! Az életük őszét járók gazdagítják a többieket. Akkor is, ha a többiek ezt nem akarják észrevenni. A fiatalok gyakran azért kerülik az idősebbeket, mert bennük a saját jövőjüket látják, és ettől megrettennek. A félelem pedig szinte mindig figyelmetlenségbe, sőt gorombaságba szokott átcsapni. Egészen emberi dolog ez.

Ám Isten ebben is más, mint az ember. Azt mondja Ézsaiás szavaival:
"Hallgass rám, Jákób háza,
és Izrael házának egész maradéka,
ti, akiket születésetek óta hordozok, 
világra jöveteletek óta viszlek:
Vénségetekig ugyanaz maradok,
ősz korotokig én hordozlak!" (Ézs 46,3-4)

Isten nem olyan, mint a fák, amelyek az első őszi szélfúvásra elhullajtják leveleiket. Ő öregkorunkban is hordoz minket. Nem mond le rólunk, és nem hagy el minket. Ő nincs évszakokhoz kötve. Ő az élet Ura - akár tavasz van, akár nyár, akár ősz, akár tél. "Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg" - mondja ugyancsak Ézsaiás szavaival (Ézs 45,4b). Így van ez akkor is, ha borús nap köszönt ránk, és belül azt kérdezzük: kisüt még egyáltalán a nap?! Hiába süvít a szél, Isten a kezében tart. Nem járunk úgy, mint a lehulló falevelek. Emberek vagyunk, akiket Isten a tenyerén hordoz. Ha saját erőnk elfogy, és már nem elég ahhoz, hogy megtartson, akkor Isten tart minket erős kezében. És nemcsak megtart, hanem megment - a tél után tavaszt hoz. Feltámadást.