A héten vendégeink voltak. Tóni a Kékről, és kísérői. (https://www.facebook.com/T%C3%B3ni-a-K%C3%A9ken-1010858568939446/?fref=ts)
Nem mondom, hogy nem volt fárasztó pár nap, hiszen nem mindig van plusz 7 ember rám bízva élelmezésileg :) De annyi áldást kaptam. A dicséretekről már nem is beszélve, amit a főztömért kaptam tőlük :D Komolyan mondom, nem semmiket mondtak: "ez a káposzta vetekszik anyukám káposztájával!" vagy "ez a lángos 10 pontból 20-as!" :D Drágák voltak :)
De amin azóta is el-elmerengek, az az, hogy micsoda elszántság van ebben a Tóniban. Persze, tudom én, hogy sok olyan ember él Magyarországon, akik szeretnek (és tudnak is) túrázni. Feltölt, kikapcsol, edz, kihívást jelent, stb. Tisztelem ezeket az embereket. Én sajnos nem vagyok egy túrázós típus, bár nagyon szeretek sétálni a természetben. De amit ez a Tóni tesz, az már - az én megítélésemben legalább is - emberfeletti. Mert nem normális dolog az, hogy gyengénlátóként, másokra hagyatkozva, árkon-bokron át körbetúrázza az országot, napi 20-30-40 km-t gyalogolva, és mindezt olyan természetességgel, mintha csak elsétálna a boltba egy kiló kenyérért. Őszinte megnyilvánulásai, vágya a jóra és a szeretetre, megindító. Olyan, ami nyomot hagy az emberben, és nem törlődik ki másnapra. Tóni egy jelenség, akivel jó találkozni, főzés közben beszélgetni, akire jó odafigyelni.
Ami pedig a kísérőit illeti, szintén elismerést érdemelnek, mert segítenek egy álmot valóra váltani, ami minden esetben csodálatos dolog. :)
Isten áldja Tónit és kísérőit, legyen mindig velük az úton! Legyen valóság életükben ez a régi ír áldás:
"Simuljon előzékenyen lábad alá az út,
és támogassa meg a szél a hátad,
arcodat fürössze fényében s melegében a nap,
és bő eső itassa szomjas földjeid.
Amíg újból nem látjuk egymást te meg én,
Isten tartson meg óvó tenyerén!"
