Napi kedvenc gondolat

Reggel olvastam egy jó kis gondolatot, amit - talán nem szó szerint így, de - Teréz anya mondott: "A keresztyének nem feltétlenül tudnak nagy dolgokat tenni, de tudnak kis dolgokat, nagy szeretettel." Ez annyira jó! Mert így kell élnünk! Tudnunk kell, hogy nem feltétlenül fogjuk megváltani a világot... De amit teszünk, szívvel, és szeretettel tegyük.
Olyan sokszor vagyunk szeretetlenek. Annyira kevés türelem van bennünk, és főleg azokkal szemben, akik a legfontosabbak nekünk. Mert azokra áldozzuk a figyelmünket, a türelmünket, akikkel valamilyen "üzleti" kapcsolatban vagyunk. Akik nem a hozzánk legközelebb állók, viszont meg kell felelnünk nekik, mert fontosnak tartjuk, hogy mit gondolnak rólunk. Beszédes a viselkedésünk, és azt szeretnénk, ha jó hírünk lenne az emberek között. Közben pedig azok, akik szeretnek, és elfogadnak bennünket úgy, ahogyan vagyunk, sokszor megsínylik azt, hogy pattanásig feszülnek az idegszálaink. Azt olvassuk a Bibliában (1Korinthus 13,1-13), hogy ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok. Akárhogyan viselkedünk, de ha nem a szeretet lángja lobog a szívünkben, csak olyanok vagyunk, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom...
Szeressünk! Legyen bennünk otthon a szeretet. Az igazi. Az Istentől jövő. És akkor tudunk türelemmel szólni azokhoz, akik epizódszereplői az életünknek, de ami még fontosabb, azokhoz is, akik a főbb szerepekben vannak.

Elrohanunk az életünk mellett

Minap kedves Fodrásznénimmel beszélgettem arról, hogy hogy felgyorsult a világ, pedig régen mennyire más volt... Sokat szoktunk erről beszélni/hallani, megfogalmazzuk, hogy a mobiltelefon és társaik mennyire más irányba viszi az életünket, mint ami helyénvaló lenne. Vannak még páran a fiatalok közt, akik tudatosan harcolnak ez ellen, és nem hajlandóak okostelefont vásárolni. Jól teszik. Minket is beszippantott már ez a világ. Tegnap reggel elszaladtam egy órára bevásárolni, és itthon felejtettem a telefonomat. Minden bajom volt, hogy mi lesz... mi lesz, ha valami történik útközben, és nem tudok hazaszólni? Mi lesz, ha itthon történik valami, és nem tudnak szólni nekem? Aztán észbe kaptam, és rendre intettem magam, hogy hiszen egy óra az egész, míg távol vagyok... Gimis koromban két hét is eltelt úgy, hogy nem beszéltem a szüleimmel, mert nem volt mobiltelefon, és csak akkor használtuk a vezetékest, ha valami probléma volt... Igen, így élünk. Megbabonázva. Bekebelezve. Rabság ez, ami azt hozza magával, hogy bárhol elér minket bárki, erőnkön felül terhelhetnek bennünket, mert nem elég az, amit Te magadnak eltervezel egy napra, rádtelefonálnak, hogy még ezt és ezt és ezt légyolykedves megtenni. Furcsa világban élünk. Vagy inkább furcsán élünk.
Tegnap legóztunk Abigéllel. Sokáig. Egy egész házat felépítettünk. Olyan nagyon jó volt. Nem szólt közben telefon, nem kellett rohanni, nem várt senki és semmi, csak a gyermekemmel lehettem. Arra gondoltam, milyen jó lenne visszamenni kicsit az időben, hogy ez természetes lehessen, hogy ne a rohanásról szóljon az életünk. Aztán arra gondoltam, hogy "mindenki a saját sorsának a pogácsa" - ahogy drága Férjem szokta mondani. :) Lehet úgy alakítani az életünket, ahogy szeretnénk - ha szeretnénk. Ha nem nyugszunk bele abba, ami van, hanem küzdünk azért, amit szeretnénk, hogy legyen.
Nem fogadkozom. Fölösleges. Inkább teszek egy lépést előre. Például nem rohanok felvenni a telefont, és igyekszem nem idegbajt kapni, ha nem tudom felvenni, de nincs hívószám a kijelzőn, és nem tudom, ki keresett... :) Aztán még egyet. És bízom abban, hogy majd egyszer nem azzal a gondolattal ébredek fel, hogy elrohantam az életem mellett...