Bár reformátusként a böjtöt főleg lelki dolgokban éljük meg, Nagypénteken mégiscsak az a szokás alakult ki nálunk, hogy nem eszünk húst. Se reggelire, se ebédre, se vacsorára. Így történt most is, s ebédre a következő menüt készítettem:
Gombakrémleves, tojásos nokedli, kapros káposztasaláta.
A gombakrémlevest nagyon egyszerűen készítem:
Egy fej vöröshagymát összevágom, kevés olajon megdinsztelem, ráteszek negyed kiló tisztított, szeletelt csiperke gombát, picit sózom, borsozom, fedőt rá, párolom. Mikor összepárolódik, felöntöm egy liter vízzel, teszek bele egy erőleves kockát, felfőzöm, majd botmixerrel összeturmixolom. Ezután pici lisztet keverek tejszínbe, amit belekeverek a levesbe, újraforrástól számítva pár percig még főzöm, és kész is. Hogy vonzóbb legyen a gyermek számára, levesgyöngyöt is teszek bele. (Nem mindig jön be... :D )
A tojásos nokedli is a világ legegyszerűbb ételei közé tartozik:
Hagyományos módon nokedlit főzünk, majd egy nagyobb serpenyőben valamilyen zsiradékot melegítünk fel, amibe beleszedjük a lecsöpögtetett nokedlit, amire ráöntjük a felvert, szánk íze szerint fűszerezett tojásokat. Forgatjuk, sütjük, pirítjuk - ugyanis nálunk pirulva kelendőbb - és kész is.
Kapros káposztasaláta:
Igen, tudom, hogy a tojásos nokedli mellé ecetes fejessaláta dukál, de most nem volt itthon salátám, viszont kaptam egy kedves rokontól egy csokor friss, illatos kaprot, amit muszáj volt felhasználnom gyorsan valamibe.
Egy negyed fej káposztát felaprítok, a kaprot is ráaprítom, picit sózom, pár csepp olajat cseppentek rá, majd pár csepp ecetet is, összeforgatom, és kész is. Friss, üde, ropogós, tavaszi salátát kapunk.
Egészségünkre! :)
2019. ápr. 20.
Nagypénteki menü a lelkészlakban
Nagycsütörtöki gondolatok
Textus: János
13,1-38
Kedves Testvérek!
János evangélista
a mi sokszor fáradt, egyszerűségre vágyó lelkünknek talán kicsit elvont
stílusban ír, lehet, hogy ezért „népszerűbb” a másik három evangélista – ha
lehet ilyet mondani. Különleges szófordulatokat használ, érdekes szavakat ad
Jézus szájába. De ma este mi mégis az ő szavait olvastuk, mert csodálatos módon
írja le az utolsó együtt töltött este eseményeit, ráadásul egy olyan részletet
is megoszt velünk, amit a többi evangélista nem, mégpedig azt, hogy Jézus
Krisztus, az élő Isten egyetlen Fia megmosta az Ő tanítványai lábát.
Megintcsak elgondolkodtam azon, hogy mi újat mondhatnék a
gyülekezetnek, hiszen évről-évre ugyanazt az eseményt olvassuk el ilyenkor,
évről-évre boncolgatjuk Júdás árulását, Péter hőzöngését, majd gyávaságát, majd
lezárjuk annyiban a történetet, hogy mindennek szerepe volt a nagy történet
egészében, és az úrvacsorai közösségben megnyugszik a lelkünk. De most
szerettem volna valami mást mondani. Éppen ezért elolvastam pár prédikációt más
lelkészek tollából, hogy hátha kapok valami ihletet. Ám végül nem tőlük kaptam
az ihletet, hanem - hiszem – a Szentlélektől kaptam egy gondolatot, ami nagyon
megdöbbentett. Mégpedig azt, hogy szinte minden nagycsütörtöki prédikáció arról
szól, hogy a kívülálló bölcsességével megítéljük azokat az embereket, akik
akkor, ott voltak Jézussal. Megítéljük Júdást az árulásáért, megítéljük Pétert
azért, mert olyan hevesen fogadkozik, majd megfeledkezik a szavairól, és gyáván
el akarja hitetni az emberekkel, hogy semmi köze Jézushoz, és megítéljük a
többi tanítványt is, amiért cserben hagyták szeretett Mesterüket. Jánost egy
kicsit megdicsérgetjük, amiért ő Vele volt a keresztnél, de a többieket mind
megítéljük. Azaz mit teszünk? Egyáltalán nem azt, amit Jézus pontosan ezen az estén
parancsolt az Ő tanítványainak… Hiszen mit mondott? „Új parancsolatot adok
nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy
szeressétek egymást!” (Jn 13,34)
Azt mondja, hogy
„ahogyan én szerettelek titeket…”. De hát Jézus hogyan szerette a tanítványait?
Itt olvastuk a történetben. Úgy, hogy levette a felsőruháját, felkötött egy
kötényt, fogott egy tál vizet, meg egy kendőt, és MEGMOSTA A LÁBAIKAT. És nem
azt olvastuk, hogy csak egyik-másik tanítvány lábát mosta meg, hanem mindegyikőjükét.
Azért, mert szerette őket. És tudta, hogy milyenek, tudta, hogy melyik mit fog
tenni, tudta, hogy nem értik, mit, miért tesz, hiába tanította őket három éven
át, és hiába látták oly sok csodáját… tudta azt, hogy Júdás mire készül, de
megmosta a lábát. Tudta, hogy Péter megtagadja, de megmosta a lábát. Tudta,
hogy a többiek is gyáván megfutamodnak, de megmosta a lábukat. Mert „szerette
őket mindvégig” (Jn 13,1).
De nem csak őket
szerette… azt írja az ige, hogy „szerette övéit e világban”. Tehát minket is.
Minket is, pedig tudja, hogy milyenek vagyunk. Tudja, hogy kiabáltunk a
gyermekünkkel, de azt is tudja, hogy azért tettük, mert el voltunk keseredve,
fáradva, szörnyen érzzük magunkat miatta, sőt még a jó keresztyén szülő
mivoltunkat is megkérdőjelezzük…, ezért nem ítél el, hanem inkább megmossa a
lábunkat. Tudja, hogy összevesztünk valakivel, aki fontos volt nekünk, de azt
is tudja, hogy azért történt így, mert éppen rossz passzban voltunk, és nagyon
érzékenyen reagáltunk valamire, amire, ha minden rendben velünk, csak
mosolyogtunk volna egyet, és ez belül nagyon mar bennünket, ezért nem ítél el,
inkább megmossa a lábunkat. Tudja azt is, hogy milyen lelki csatáink vannak,
mert elveszítettünk valakit, akit nagyon szerettünk, és nem tudjuk feldolgozni
a hiányát, és ezért még Istennel is perben állunk, de tudja azt is, hogy ez
azért van így, mert emberek vagyunk, és nagyon ragaszkodunk a földi
szeretteinkhez, ezért nem ítél el, hanem inkább megmossa a lábunkat. Mindent
tud rólunk… de mindennek ismeri a hátterét is, és ezért nem ítélkezik, hanem
igyekszik megtisztítani bennünket mindattól, ami rárakodik a lelkünkre, és
gátol bennünket abban, hogy önfeledten éljük az életünket, Krisztus szeretetébe
burkolózva.
Ezért adta az
utolsó vacsorát. Hogy nekünk lehessen egy Úrvacsoránk. Amikor elcsendesedve,
magunkba szállva megbánhatjuk bűneinket, elévihetjük mindazt, ami fáj, ami
bánt, és kérhetjük Tőle, hogy ezektől szabadítsa meg a lelkünket, hogy a
sebeket, amiket mi okoztunk, vagy amiket rajtunk ejtettek mások, gyógyítsa meg.
És ami által eggyé válhatunk vele és egymással, és ami által meg tud a lelkünk
tisztulni.
És ha tiszta lesz
a lelkünk, akkor tudjuk betölteni azt a parancsot, amit Ő adott nekünk, hogy
szeressük egymást, ahogyan Ő is szeretett bennünket. És akkor a nagycsütörtöki
történetben nem az árulót és nem a tagadót, vagy a gyávát látjuk meg, hanem
meglátjuk saját magunkat, ahogyan ott vagyunk Jézus előtt, aki a kezébe veszi a
lábunkat, és megmossa, hiszen azt mondta Péternek is, hogy „ha nem moslak meg,
semmi közöd sincs hozzám”. Meg kell, hogy tisztítson minket is Jézus. Engednünk
kell ezt neki. Ne akarjunk önfejűek lenni, ne akarjuk jobban tudni, mi a jó
nekünk. Engedjük át az életünk fölött a hatalmat annak, akitől kaptuk azt. S ha
így teszünk, mi is boldogan követhetjük majd Őt oda, ahová előre ment.
Ámen
Kárász Izabella – Húsvét előtt
Tudta, hogy nincs már messzire az óra,hogy nemsokára elvégeztetik;
Szent imájának minden drága szója
tanítványaiért esedezik.
Kereszt előtt, a Gecsemáné kertben,
tudva, hogy mit rejt a kétes sötét,
A csók, a holdas, kékszínű berekben…
És visszatette a Málkus fülét.
Tudta, hogy a Nagy Halál szárnyát bontva,
az égő kínok véres árnya itt,
hogy már utolsó vacsoráját osztja…
És mossa tanítványai lábait.
Húsvét előtt, nagypéntek éjszakáján
a Kereszt fénye az egekbe nő,
Mert mérhetetlen áldozata árán
a bűnös földet megváltotta Ő…
2019. ápr. 13.
2019 virágvasárnapjára
Textus:
Lukács 19,28-38
Kedves
Testvérek!
Virágvasárnap
törtnetét hallhattuk Isten igéjéből, és mivel évről-évre ezen a vasárnapon ezt
a történetet olvassuk fel, talán úgy érezzük, már kívülről fújjuk az egészet.
Éppen ezért a mai napra hoztam magammal egy másik történetet is, ami egy
egészen más szemszögből világítja meg számunkra a virágvasárnapi eseményeket.
Így szól:
A fiatal szamár – aki Jézus Krisztust
bevitte Jeruzsálembe a hátán – nagyon boldogan ébredt a csodálatos esemény
másnapján. Soha azelőtt nem érzett még ilyen gyönyörűséget és büszkeséget.
Besétált a városba, és látott néhány embert az egyik kútnál.
„Odamegyek, biztosan fel fognak ismerni,
hogy én vagyok az a szamár, aki Jézust vitte.” – gondolta. De rá se
hederítettek. Csak egymással beszélgettek, és merték a vizet.
Erre a szamár elkezdett ugrálni, hogy
felhívja magára a figyelmet, de végül rácsaptak a farára és elzavarták. „Hogy
tehettek ilyet ezek az emberek! Tegnap még a ruháikat is a lábam elé dobták.” –
morgolódott magában a szamár.
Ezért fogta magát és elment a közeli
piactérre, ahol tegnap nagyon nagy volt a tömeg, gondolta, hogy majd biztosan
fel fogják ismerni. De ott is ugyanaz történt, mint a kútnál. Rá sem
hederítettek. „Hogy lehet ez? Tegnap még pálmaágakat is lengettek, most még egy
jó szót sem kapok!” – motyogta magában a szamár. Végül csalódottan
hazaballagott és értetlenkedett, hogy miért nem ismerte meg senki.
Otthon elmesélte az anyjának, hogy mi
történt, aki szelíd hangon rögtön leteremtette a fiatal szamarat. „Ne légy
balga! Nem veszed észre, hogy Jézus Krisztus nélkül te csak egy egyszerű szamár
vagy?”
Szamár
mama bizony nagyon bölcsen állapította meg azt, ami nem csak fiacskájára, de
ránk is igaz, bármennyire is rosszul eshet ez a jól célzott mennyei kritika. De
miért mondok ilyet? Azért, mert a mi küldetésünk is az ebben a világban, hogy
Krisztus-hordozók legyünk. És ha nem töltjük be a küldetésünket, mi is olyanok
vagyunk, mint ez az egyszerű szamár, aki nem érti, miért nem figyel rá a kutya
se.
Azt
olvassuk Péter első levelében, hogy „9 Ti
azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten
tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az
ő csodálatos világosságára hívott el titeket; 10 akik egykor nem az ő népe
voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most
pedig irgalomra találtatok. 11 Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és
idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak.
12 Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak
titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent
a meglátogatás napján.” (1Pét 2,9-12) Azaz, minket kiválasztott a mi Urunk,
Istenünk. De nem akármire, hanem arra, hogy az örömhírt vigyük a világba. Abba
a világba, amit ma már olyan nehéz megszólítani, mert lassan mindenki fásult,
elcsigázott, unott, megkeseredett, és sorolhatnánk, hogy milyen a környezetünk,
de az ige is mondja, hogy ők azok, akik a sötétségben élnek. Mi is ilyenek
voltunk. Mi is sötétségben éltünk, de minket már kihívott a világosságra.
Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezt megmutassuk másoknak. Hogy lássák mások
is, hogy Isten közelében élni jó. És félreértés ne essék, Isten nem azt várja
tőlünk, hogy megjátsszuk magunkat. Hiszen a hívő ember élete sem egy csendes,
napos, békés sétahajókázás… sőt… sokkal inkább hullámzó, viharos tengeri hajóút
az életünk, hiszen a sátán folyamatosan gondoskodik róla, hogy ne unatkozzunk,
mivel az ő életcélja, hogy bennünket elszakítson Isten szeretetétől… Isten
ezzel tökéletesen tisztában van, és nem azt akarja Ő, hogy mi ennek ellenére
azt mutassuk, hogy minden szipi-szupi, és semmi fájdalom, szenvedés nem ér
bennünket. Ő azt szeretné, ha látszódna rajtunk az, hogy mindezek ellenére
tudjuk, hogy biztonságban vagyunk Isten tenyerén, s az Ő akarata nélkül egy
hajszál sem eshet le a fejünkről. Hogy tudjuk azt, hogy bármi ér bennünket, nem
hagy magunkra, mert megígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján.
Olyan
egyszerűen hangzanak ezek a szavak. Pedig tudjuk, hogy ez amúgy annyira nem
egyszerű, és nem könnyű így élni. Nem könnyű minden körülmények között ragyogni.
A hívő embert is érik csalódások, a hívő embert is éri fájdalmas veszteség. A
hívő lét nem azt jelenti, hogy egy burokba helyez minket Isten, ahol semmi bántódás
nem ér bennünket. A hívő lét azt jelenti, hogy ezekben a helyzetekben mindig
számíthatunk az Ő segítségére, és erről kell nekünk bizonyságot tennünk. Ezt
kell nekünk hírül vinni a világba. Hogy pillanatnyilag összecsaphatnak a fejünk
felett a hullámok, de biztosak lehetünk benne, hogy mindig kisüt felettünk a
nap, mert Isten úgy rendezgeti a dolgokat.
A
héten éppen ezt az isteni rendezgetést tapasztaltuk meg a barátnőmmel. Kis
húsvéti díszeket készítettem nekik, amiket postára adtam, hogy még húsvét előtt
időben megkapják, az otthonukat díszíthessék. Feladtam hétfőn, és vártam, hogy
kedden hív, hogy megkapta. Nem hívott… még szerdán sem. Aztán csütörtökön
felhívott, hogy elújságolja, hogy képzeljem el, mennyire rossz napok vannak
mögötte, szakdolgozatot ír, az ötleteire nem reagált a konzulense, biztos nem
jó, kezdheti elölről az egészet, rengeteget kell dolgoznia mellette, a gyerekek
szavalóversenyre készültek, sokat kellett velük foglalkozni, stb., stb.
Ráadásul jön az ünnep, tudjuk, ez lelkészi körökben lelkileg elég zsúfolt
időszak, hiszen nagyon sok istentiszteletet tartunk, főleg, ha több településen
is szolgálunk, és közben hozzánk ugyanúgy jönnek a vendégek, mint bárki máshoz…
a lényeg, hogy úgy érezte szerdán, hogy a feje fölött magasan csapkodnak a
hullámok. Este úgy aludt el, hogy azért imádkozott, legyen ereje mindenre,
tudjon kitartani a hullámok között. Csütörtök reggel pedig becsöngetett a
postás, meghozta a kis szeretettel készített díszeket (néha jól jön, hogy késik
a posta), utána megkapta az emailt a konzulensétől, hogy szuperek az új
ötletek, csak el volt nagyon foglalva, majd ment az ottani idős otthonba
áhítatot tartani, ahol az egyik néni egy kedves gyöngyvirágcsokorral várta,
majd mikor ott végzett, egy kedves gyülekezeti tag azzal hívta fel, hogy
répafőzeléket főzött, tudja, hogy mennyire szereti a barátnőm, hadd adjon már
neki belőle. Isten tehát így válaszolt az ő imádságára, hogy éreztette vele
szeretetét, odafigyelését, azt, hogy nincs egyedül akkor sem, mikor látszólag
oly sok mindent meg kell oldania.
Hát
így működik ez. De az isteni törődésnek ezeket az apró jeleit csak akkor
vesszük észre, ha van rá szemünk. Ha a lelki szemeink nyitottak rá. És
mindezeknek az a célja, hogy adjuk tovább, tegyünk róla bizonyságot. Adjuk
tovább a jó hírt, az örömhírt, hogy nem vagyunk egyedül ebben a nagy világban,
nem kell sötétségben élnünk, nem kell tévelyegnünk, és mindenféle pillanatnyi
örömöt kínáló élvezetekbe kapaszkodnunk, mert van Valaki, aki értünk adta az Ő
egyetlen egy Fiát, aki bevonult azon az első virágvasárnapon, szamárháton
Jeruzsálembe, holott tudta jól, hogy mi vár rá, tudta, hogy az a tömeg, amely
akkor éljenez, hódol neki és magasztalja őt, pár nap múltán a „feszítsdmeg-et”
fogja kiáltozni, hogy az a tanítvány, aki ekkor még ott örvendezik mellette,
pár nap múlva 30 ezüst pénzért elárulja őt, és azok a tanítványok, akik most
még ott vonulnak mellette büszkén és boldogan, néhány nap múlva elmenekülnek,
elbújnak, nehogy kiderüljön, hogy a követői voltak Jézusnak, és őket is kivégezzék…
Kettős
ünnep ez a virágvasárnap… gyönyörű, mert virágokkal teli, ragyogó, a szívünk
egy része azt mondja, amikor olvassuk a történetet, hogy végre, Jézus az őt
megillető tiszteletet kapja meg… ugyanakkor fájdalmas, mert tudjuk, hogy mi fog
következni, és a tanítványok árulásában, gyávaságában, a nép fafejűségében
olyan könnyen felismerjük saját magunkat… magunkat, akiknek az lenne a
feladata, hogy szent nemzetként hirdessük annak tetteit, aki a sötétségből
világosságra hívott minket, olyan sokszor fordítunk hátat az ő ragyogásának, és
akarunk meghunyászkodni a sötétségben, megadva magunkat a világ befolyásának és
az ördög mesterkedéseinek… Pedig így csak egyszerű szamarak vagyunk.
Ám,
ha Jézus ott van velünk, ha Őt hirdetjük, Őt visszük magunkkal az élet minden
területére, legyen az egy családi összejövetel, vagy egy beszélgetés a piacon
egy rég nem látott ismerőssel, akkor betöltjük azt a küldetést, amit Ő bízott
ránk akkor, amikor azt mondta, hogy „elmenvén, tegyetek tanítványokká minden
népeket”. És ez nem jelenti azt, hogy minden egyes szavunknak csöpögnie kell a
vallásos cukormáztól! Hanem azt jelenti – a gyakorlatba építve -, hogy ha
megkérdezik tőlünk, hogy vagyunk, nem engedünk utat a panaszáradatnak, hanem
elmondjuk, hogy bizony ezer meg egy dolog van, amiért hálásak lehetünk
Istennek. Mert ha sokszor nem is vesszük észre, de így van. Csak meg kell
látnunk.
Adja
Isten, hogy az előttünk álló héten, a böjti időszak utolsó napjaiban legyen
valóban alkalmunk és lehetőségünk az elcsendesedésre, a lelkünk ünneplőbe való
öltöztetésére, hogy feltöltődve, boldogan tudjunk hálát adni az ünnepen Jézus
Krisztus feltámadásáért, s mindazért, amit ezzel nekünk szerzett! Ámen
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)