Nyár van, nyár! Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...

Hogy mennyire másképp tudnak alakulni a nyarak, mint ahogyan eltervezzük őket… Én erre a nyárra például azt terveztem, hogy utolérem magam egy csomó elmaradt papírmunkában, dolgozok előre is ezt-azt (pl. prédikációvázlatok, hittanórák tanmenete, ilyesmik), sokat pihenek és a tanulmányaimra is jó sok időt szánok… Na persze. Végül is, azt nem mondhatom, hogy ebből semmi nem valósult meg, de egészen másképp zajlott ez a nyár, mint ahogyan szerettem volna. 

Két közhely is eszembe jutott most. 1. „Ember tervez, Isten végez.” 2. „Mindenkinek arra van ideje, amire szánja.” Mind a kettő igaz. Ám ez utóbbira nagyon tudok haragudni, mikor valaki az orrom alá dörgöli, és éppen ezért én magam ezt nem is szoktam senkinek sem mondani. Mert való igaz, hogy így van, de kíváncsi lennék, hogy van-e olyan ember, akinek mindig, minden sikerül abból, amit eltervez, amit szeretne megvalósítani, vagy amire szeretné szánni az idejét… Szerintem nincsen ilyen. Sokkal inkább az van – szerintem -, hogy (megint közhely – bár ez egyben Ige is) „mindennek rendelt ideje van”, és éppen ezért van, amikor sikerül minden szerettünkre, barátunkra sok időt szánni, annyit, amennyit mindig szeretnék, hiszen megérdemlik, hogy sok minőségi időt töltsünk velük, de van, amikor úgy érezzük, hogy bárcsak ne kellene sehova sem menni, semmit sem csinálni, csak végezni a napi dolgokat, és „túlélni” a napot. Túlzok? Nem hiszem… Lehet a követ dobálni rám – mindazoknak, akik soha nem éreztek még ilyet.

És bizony, az is előfordul, hogy az ember szeretne sok mindent megtenni, eredményes lenni, olyan napot tudni maga mögött, amire azt mondja, hogy „igen, végre ezt, meg ezt, meg ezt is megcsináltam, elvégeztem azokat a feladatokat, amiket célul tűztem ki magam elé”, ám a végén csak az van, hogy fáradtan rogy le este az ágyra, és arra gondol, hogy mi mindent megtehetett volna, de nem tette, mert nem volt ereje…

„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok…” Éreztük már ezt is, ugye? Azt olvastam egyszer valahol, hogy Luther Márton úgy indította a napjait, hogy egy kis fohászt repített a jó Istenhez: „Istenem, kérlek, adj erőt, hogy a mai napon elvégezzem mindazt, amit Te bízol rám!” (Talán nem szó szerint így, de a lényeg megvan.) És tényleg, mennyire mások azok a napok, amik így indulnak. Így is lehet, hogy nem azt tesszük a nap folyamán, amit elterveztünk, de az biztos, hogy nagyobb eséllyel indulunk egy Istennek tetsző napba.

Kicsit talán kuszák most ezek a gondolatok, vagy inkább érzések. De talán néhányan az olvasók közül is magukra ismernek a leírtakban…

Egy biztos: Isten velünk van. Nem hagy el bennünket, és vezeti az életünket, még akkor is, hogyha fáradtak vagyunk, kissé kimerültek. S ne feledjük el, hogy nem véletlenül pihent meg Isten sem a hetedik napon… Példát adott nekünk. Követendő példát.

Elmélkedés

Olyan sok minden történt mostanában. Újra. Mindig történik valami... Persze összességében csupa jó dolgok, s ezért végtelenül hálás vagyok a jó Istennek! De talán pontosan azért, mert el vagyok kényeztetve, és olyan sok jó dolog részese lehetek, úgy meg tud ütni, amikor valami rossz hírt hallok, vagy valami váratlan, negatív fordulat következik. És elgondolkodtam rajta, hogy jó-e ez így... Ma például az történt, hogy megkaptam az sms-t arról, hogy megérkezett a pénz a számlánkra, amit a felújítással kapcsolatban már nagyon vártunk, DE csak kb. a háromnegyede. Megállt bennem az ütő, majd villámgyorsan forgott az agyamban minden pici alkatrész is, hogy akkor most mit is, hogy is, és kiderült néhány telefon után, hogy semmi baj, minden rendben, elvileg a maradékot is meg fogjuk kapni, csak valami keretet átléptünk, ami miatt most vissza kellett tartani, de a következő, s egyben utolsó elszámolásnál meg lesz minden - ha minden rendben lesz... Hát... nem kívánom senkinek azt a pár percet, míg ez a válasz meg nem érkezett... Itt ugyanis milliókról beszélünk, hát honnan vennénk mi milliókat?!
És tudjátok, mi volt az első nagy pánik után az első gondolatom, míg vártam? Isten. Az, hogy az Ő kezében van minden, és Ő tud és akar segíteni, Ő nem hagyhatja bajban a gyermekeit, hiszen nem a magunk dicsőségére, hanem Isten kegyelméből, az Ő dicsőségére tetettük rendbe a Templomot, akkor nem lehet gond! És utána jött a válasz, hogy nem is lesz!
Szóval ezek után, most itt egy kis déli csendességben arra jutottam, hogy jól van ez így. Vannak olyan emberek, akik minden körülmények között higgadtak tudnak maradni. Én nem ilyen vagyok. Belül nem, még ha kívül legtöbbször ennek az ellenkezője látszik is. De ha az ember a problémák között fel tudja emelni a tekintetét Istenre, akkor minden rendben van. Emberek vagyunk, másképp éljük az életünket, a dolgainkat. De Isten egyformán szeret bennünket, és mindent a javunkra fordít, hiszen szeretjük Őt.
Eszembe jutott az a történet, amikor a tanítványok megkérdezik Jézust, hogy ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született? És Jézus azt mondta, hogy egyikőjük sem, hanem azért kellett így lennie, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. (Lásd: János 9,2-3) Én valahogy így élem meg ezeket a váratlan, olykor "ütőmegállító" helyzeteket. Hogy kellenek ezek, hogy utána rácsodálkozzunk Isten nagyságára, kegyelmére, szeretetére.
Hogy ezek nélkül is menne? Nem tudom... szerintem meg-megfeledkeznénk Róla. A jót könnyű megszokni. A jót könnyű természetesnek venni. Kell néha az eszméltetés... Nem?