Áldás, békesség! Kedves Mindenki! Kedves Te! 

“El vagyok havazva!” “Jaj, azt sem tudom, hol áll a fejem!” “Egy rohanás volt a mai napom!” - ismerősek ezek a mondatok? Ezek azok, amik egy ilyen nap végén azt a gondolatot hozzák elő bennünk, hogy semmire nincs időnk, nem győzünk sakkozni, hogy jól osszuk be a rendelkezésre álló 24 órát, és az életünk igazából elrobog mellettünk. 

Tegnap este pont ezen töprengtem, és Istennel beszélgettem egy kicsit arról, hogy valamit változtatnom kellene, mert azt érzem, hogy robogok át az életemen, a lelkem meg valahol lohol utánam. Pedig látszólag csak a napi teendőimet végzem. 

Erre ma reggel ez a bejegyzés várt a virtuális kávézóban:

http://virtualiskavezonoknek.blogspot.com/2019/07/tulontul-elfoglaltak-vagyunk.html?m=1

Hát, na... Isten mindig figyel ránk, s a maga jól kiválasztott módján válaszol is, és vezet bennünket, hogy valahogy visszaterelődjünk az általa nekünk szánt útra. 😇De ehhez tényleg szükség van az elcsendesedésre. Minden nap. Ehhez segítségünkre lehet a Mai Ige, vagy bármilyen Bibliaolvasó kalauz, vagy akár ez a kis táblázat (lentebb),  amit szintén ma reggel találtam, ami igeszakaszokat ajánl a hónap minden napjára. Ha a megfelelő mennyiségű időt Isten társaságában töltjük naponta, és nem engedjük, hogy a teendőink elvonják a figyelmünket és időnket Róla, akkor minden másra is lesz időnk, ami Isten szerint szükséges és fontos az életünkben. Ámen 😇🙏🏻

LELKIFRÖCCS ONLINE
“...nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” (Róma 11,18b)
Áldás és békesség a kedves Olvasónak!

Megkezdődött a nyári szünet, és ezzel együtt a Lelkiföccs Online. Hadd kezdjem egy kis bátorító üzenettel, ami talán a tanítási év végére megfáradt pedagógusoknak (diákoknak), a nyári szünet kihívásaira aggódva tekintő szülőknek (nagyszülőknek), a melegben a megmaradásért küzdőknek, de úgy általában mindannyiunknak adhat egy kis bíztatást.
Eredetileg ez az ige - “...nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” - a Római levélben azoknak íródott, akik pogány voltukból váltak keresztyénné, mert volt némi rivalizálás a zsidó keresztyének és a pogányokból lett keresztyének között. Így valójában ez egy feddés Pál apostol tollából.
Mégis annyi szeretet és odaadó gondoskodás csendül ki ezekből a szavakból.
Hányszor van, hogy mindent meg akarunk csinálni... mindent mi MAGUNK akarunk megcsinálni. Mert úgy lesz a legjobb, úgy leszünk nyugodtak, mi tudjuk a legjobban, ha kiadjuk a kezünkből, biztos valami balul sül el... ugye, ismerős ez sokunknak? Aztán az is, hogy emiatt elfáradunk, mert a görcsös akarat sokszor elszívja minden erőnket.
Aki pedig az élet dolgaival kapcsolatban ilyen, az a hitben is...
AKARJUK, hogy minden jó legyen, hogy jó hívek legyünk, hogy büszke lehessen ránk Isten, ezért elgondoljuk, hogy mi a legjobb út, a legjobb megoldás, és tartjuk magunkat ahhoz, mert mi MAGUNK meg tudjuk váltani a világot is!
De ez nem így van. Az nem a mi dolgunk, azt megtette már helyettünk a mi Urunk 😇✝️❤️
Éppen ezért fáradunk meg olykor a hitünkben is. Mert nem a jó úton akarjuk megközelíteni Istent. Nem nekünk kell eldönteni, hogy a lelkünknek mire van szüksége ahhoz, hogy épüljön. Azt Isten tudja a legjobban, hiszen Ő formálta a lelkünket olyanná, amilyen. Nem mi hordjuk a gyökeret. A gyökér hordoz bennünket. A gyökér táplál, éltet, segít a növekedésben. Nekünk nem másoknál jobb keresztyéneknek kell lennünk, hanem jó keresztyéneknek kell lennünk!
Nem azt olvassuk a Bibliában, hogy “legyél tökéletesebb másoknál”, hanem azt, hogy “Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Máté 5,48)
De ez csak úgy lehetséges, ha Őt kérdezzük meg, hogy mit tegyünk. Ha alázattal fordulunk Felé, és mások felé, és belátjuk, hogy mekkora szükségünk van arra, hogy Isten a tenyerén hordozzon bennünket.
Így tehát, ha megfáradunk, ne feledjünk abból felfrissülést meríteni, hogy “...nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” Nyugodtan boruljunk oda Elé, tárjuk ki előtte a szívünket, lelkünket, és várjuk, hogy árasszon el bennünket az Élet frissítő erejével! Ámen
Áldott, szép nyarat Mindenkinek!

Nagypénteki menü a lelkészlakban

Bár reformátusként a böjtöt főleg lelki dolgokban éljük meg, Nagypénteken mégiscsak az a szokás alakult ki nálunk, hogy nem eszünk húst. Se reggelire, se ebédre, se vacsorára. Így történt most is, s ebédre a következő menüt készítettem:

Gombakrémleves, tojásos nokedli, kapros káposztasaláta.

A gombakrémlevest nagyon egyszerűen készítem:

Egy fej vöröshagymát összevágom, kevés olajon megdinsztelem, ráteszek negyed kiló tisztított, szeletelt csiperke gombát, picit sózom, borsozom, fedőt rá, párolom. Mikor összepárolódik, felöntöm egy liter vízzel, teszek bele egy erőleves kockát, felfőzöm, majd botmixerrel összeturmixolom. Ezután pici lisztet keverek tejszínbe, amit belekeverek a levesbe, újraforrástól számítva pár percig még főzöm, és kész is. Hogy vonzóbb legyen a gyermek számára, levesgyöngyöt is teszek bele. (Nem mindig jön be... :D )

A tojásos nokedli is a világ legegyszerűbb ételei közé tartozik:

Hagyományos módon nokedlit főzünk, majd egy nagyobb serpenyőben valamilyen zsiradékot melegítünk fel, amibe beleszedjük a lecsöpögtetett nokedlit, amire ráöntjük a felvert, szánk íze szerint fűszerezett tojásokat. Forgatjuk, sütjük, pirítjuk - ugyanis nálunk pirulva kelendőbb - és kész is.

Kapros káposztasaláta:

Igen, tudom, hogy a tojásos nokedli mellé ecetes fejessaláta dukál, de most nem volt itthon salátám, viszont kaptam egy kedves rokontól egy csokor friss, illatos kaprot, amit muszáj volt felhasználnom gyorsan valamibe.
Egy negyed fej káposztát felaprítok, a kaprot is ráaprítom, picit sózom, pár csepp olajat cseppentek rá, majd pár csepp ecetet is, összeforgatom, és kész is. Friss, üde, ropogós, tavaszi salátát kapunk.

Egészségünkre! :)

Nagycsütörtöki gondolatok

Textus: János 13,1-38

Kedves Testvérek!

János evangélista a mi sokszor fáradt, egyszerűségre vágyó lelkünknek talán kicsit elvont stílusban ír, lehet, hogy ezért „népszerűbb” a másik három evangélista – ha lehet ilyet mondani. Különleges szófordulatokat használ, érdekes szavakat ad Jézus szájába. De ma este mi mégis az ő szavait olvastuk, mert csodálatos módon írja le az utolsó együtt töltött este eseményeit, ráadásul egy olyan részletet is megoszt velünk, amit a többi evangélista nem, mégpedig azt, hogy Jézus Krisztus, az élő Isten egyetlen Fia megmosta az Ő tanítványai lábát.

Megintcsak elgondolkodtam azon, hogy mi újat mondhatnék a gyülekezetnek, hiszen évről-évre ugyanazt az eseményt olvassuk el ilyenkor, évről-évre boncolgatjuk Júdás árulását, Péter hőzöngését, majd gyávaságát, majd lezárjuk annyiban a történetet, hogy mindennek szerepe volt a nagy történet egészében, és az úrvacsorai közösségben megnyugszik a lelkünk. De most szerettem volna valami mást mondani. Éppen ezért elolvastam pár prédikációt más lelkészek tollából, hogy hátha kapok valami ihletet. Ám végül nem tőlük kaptam az ihletet, hanem - hiszem – a Szentlélektől kaptam egy gondolatot, ami nagyon megdöbbentett. Mégpedig azt, hogy szinte minden nagycsütörtöki prédikáció arról szól, hogy a kívülálló bölcsességével megítéljük azokat az embereket, akik akkor, ott voltak Jézussal. Megítéljük Júdást az árulásáért, megítéljük Pétert azért, mert olyan hevesen fogadkozik, majd megfeledkezik a szavairól, és gyáván el akarja hitetni az emberekkel, hogy semmi köze Jézushoz, és megítéljük a többi tanítványt is, amiért cserben hagyták szeretett Mesterüket. Jánost egy kicsit megdicsérgetjük, amiért ő Vele volt a keresztnél, de a többieket mind megítéljük. Azaz mit teszünk? Egyáltalán nem azt, amit Jézus pontosan ezen az estén parancsolt az Ő tanítványainak… Hiszen mit mondott? „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

Azt mondja, hogy „ahogyan én szerettelek titeket…”. De hát Jézus hogyan szerette a tanítványait? Itt olvastuk a történetben. Úgy, hogy levette a felsőruháját, felkötött egy kötényt, fogott egy tál vizet, meg egy kendőt, és MEGMOSTA A LÁBAIKAT. És nem azt olvastuk, hogy csak egyik-másik tanítvány lábát mosta meg, hanem mindegyikőjükét. Azért, mert szerette őket. És tudta, hogy milyenek, tudta, hogy melyik mit fog tenni, tudta, hogy nem értik, mit, miért tesz, hiába tanította őket három éven át, és hiába látták oly sok csodáját… tudta azt, hogy Júdás mire készül, de megmosta a lábát. Tudta, hogy Péter megtagadja, de megmosta a lábát. Tudta, hogy a többiek is gyáván megfutamodnak, de megmosta a lábukat. Mert „szerette őket mindvégig” (Jn 13,1).

De nem csak őket szerette… azt írja az ige, hogy „szerette övéit e világban”. Tehát minket is. Minket is, pedig tudja, hogy milyenek vagyunk. Tudja, hogy kiabáltunk a gyermekünkkel, de azt is tudja, hogy azért tettük, mert el voltunk keseredve, fáradva, szörnyen érzzük magunkat miatta, sőt még a jó keresztyén szülő mivoltunkat is megkérdőjelezzük…, ezért nem ítél el, hanem inkább megmossa a lábunkat. Tudja, hogy összevesztünk valakivel, aki fontos volt nekünk, de azt is tudja, hogy azért történt így, mert éppen rossz passzban voltunk, és nagyon érzékenyen reagáltunk valamire, amire, ha minden rendben velünk, csak mosolyogtunk volna egyet, és ez belül nagyon mar bennünket, ezért nem ítél el, inkább megmossa a lábunkat. Tudja azt is, hogy milyen lelki csatáink vannak, mert elveszítettünk valakit, akit nagyon szerettünk, és nem tudjuk feldolgozni a hiányát, és ezért még Istennel is perben állunk, de tudja azt is, hogy ez azért van így, mert emberek vagyunk, és nagyon ragaszkodunk a földi szeretteinkhez, ezért nem ítél el, hanem inkább megmossa a lábunkat. Mindent tud rólunk… de mindennek ismeri a hátterét is, és ezért nem ítélkezik, hanem igyekszik megtisztítani bennünket mindattól, ami rárakodik a lelkünkre, és gátol bennünket abban, hogy önfeledten éljük az életünket, Krisztus szeretetébe burkolózva.

Ezért adta az utolsó vacsorát. Hogy nekünk lehessen egy Úrvacsoránk. Amikor elcsendesedve, magunkba szállva megbánhatjuk bűneinket, elévihetjük mindazt, ami fáj, ami bánt, és kérhetjük Tőle, hogy ezektől szabadítsa meg a lelkünket, hogy a sebeket, amiket mi okoztunk, vagy amiket rajtunk ejtettek mások, gyógyítsa meg. És ami által eggyé válhatunk vele és egymással, és ami által meg tud a lelkünk tisztulni.

És ha tiszta lesz a lelkünk, akkor tudjuk betölteni azt a parancsot, amit Ő adott nekünk, hogy szeressük egymást, ahogyan Ő is szeretett bennünket. És akkor a nagycsütörtöki történetben nem az árulót és nem a tagadót, vagy a gyávát látjuk meg, hanem meglátjuk saját magunkat, ahogyan ott vagyunk Jézus előtt, aki a kezébe veszi a lábunkat, és megmossa, hiszen azt mondta Péternek is, hogy „ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám”. Meg kell, hogy tisztítson minket is Jézus. Engednünk kell ezt neki. Ne akarjunk önfejűek lenni, ne akarjuk jobban tudni, mi a jó nekünk. Engedjük át az életünk fölött a hatalmat annak, akitől kaptuk azt. S ha így teszünk, mi is boldogan követhetjük majd Őt oda, ahová előre ment.  

                                                                                   Ámen

Kárász Izabella – Húsvét előtt

Tudta, hogy nincs már messzire az óra,
hogy nemsokára elvégeztetik;
Szent imájának minden drága szója
tanítványaiért esedezik. 

Kereszt előtt, a Gecsemáné kertben,
tudva, hogy mit rejt a kétes sötét,
A csók, a holdas, kékszínű berekben…
És visszatette a Málkus fülét.

Tudta, hogy a Nagy Halál szárnyát bontva,
az égő kínok véres árnya itt,
hogy már utolsó vacsoráját osztja…
És mossa tanítványai lábait. 

Húsvét előtt, nagypéntek éjszakáján
a Kereszt fénye az egekbe nő,
Mert mérhetetlen áldozata árán
a bűnös földet megváltotta Ő…

2019 virágvasárnapjára

Textus: Lukács 19,28-38

Kedves Testvérek!

Virágvasárnap törtnetét hallhattuk Isten igéjéből, és mivel évről-évre ezen a vasárnapon ezt a történetet olvassuk fel, talán úgy érezzük, már kívülről fújjuk az egészet. Éppen ezért a mai napra hoztam magammal egy másik történetet is, ami egy egészen más szemszögből világítja meg számunkra a virágvasárnapi eseményeket. Így szól:

A fiatal szamár – aki Jézus Krisztust bevitte Jeruzsálembe a hátán – nagyon boldogan ébredt a csodálatos esemény másnapján. Soha azelőtt nem érzett még ilyen gyönyörűséget és büszkeséget. Besétált a városba, és látott néhány embert az egyik kútnál.

„Odamegyek, biztosan fel fognak ismerni, hogy én vagyok az a szamár, aki Jézust vitte.” – gondolta. De rá se hederítettek. Csak egymással beszélgettek, és merték a vizet.

Erre a szamár elkezdett ugrálni, hogy felhívja magára a figyelmet, de végül rácsaptak a farára és elzavarták. „Hogy tehettek ilyet ezek az emberek! Tegnap még a ruháikat is a lábam elé dobták.” – morgolódott magában a szamár.

Ezért fogta magát és elment a közeli piactérre, ahol tegnap nagyon nagy volt a tömeg, gondolta, hogy majd biztosan fel fogják ismerni. De ott is ugyanaz történt, mint a kútnál. Rá sem hederítettek. „Hogy lehet ez? Tegnap még pálmaágakat is lengettek, most még egy jó szót sem kapok!” – motyogta magában a szamár. Végül csalódottan hazaballagott és értetlenkedett, hogy miért nem ismerte meg senki.

Otthon elmesélte az anyjának, hogy mi történt, aki szelíd hangon rögtön leteremtette a fiatal szamarat. „Ne légy balga! Nem veszed észre, hogy Jézus Krisztus nélkül te csak egy egyszerű szamár vagy?”

Szamár mama bizony nagyon bölcsen állapította meg azt, ami nem csak fiacskájára, de ránk is igaz, bármennyire is rosszul eshet ez a jól célzott mennyei kritika. De miért mondok ilyet? Azért, mert a mi küldetésünk is az ebben a világban, hogy Krisztus-hordozók legyünk. És ha nem töltjük be a küldetésünket, mi is olyanok vagyunk, mint ez az egyszerű szamár, aki nem érti, miért nem figyel rá a kutya se.

Azt olvassuk Péter első levelében, hogy „9 Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; 10 akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok. 11 Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. 12 Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.” (1Pét 2,9-12) Azaz, minket kiválasztott a mi Urunk, Istenünk. De nem akármire, hanem arra, hogy az örömhírt vigyük a világba. Abba a világba, amit ma már olyan nehéz megszólítani, mert lassan mindenki fásult, elcsigázott, unott, megkeseredett, és sorolhatnánk, hogy milyen a környezetünk, de az ige is mondja, hogy ők azok, akik a sötétségben élnek. Mi is ilyenek voltunk. Mi is sötétségben éltünk, de minket már kihívott a világosságra. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezt megmutassuk másoknak. Hogy lássák mások is, hogy Isten közelében élni jó. És félreértés ne essék, Isten nem azt várja tőlünk, hogy megjátsszuk magunkat. Hiszen a hívő ember élete sem egy csendes, napos, békés sétahajókázás… sőt… sokkal inkább hullámzó, viharos tengeri hajóút az életünk, hiszen a sátán folyamatosan gondoskodik róla, hogy ne unatkozzunk, mivel az ő életcélja, hogy bennünket elszakítson Isten szeretetétől… Isten ezzel tökéletesen tisztában van, és nem azt akarja Ő, hogy mi ennek ellenére azt mutassuk, hogy minden szipi-szupi, és semmi fájdalom, szenvedés nem ér bennünket. Ő azt szeretné, ha látszódna rajtunk az, hogy mindezek ellenére tudjuk, hogy biztonságban vagyunk Isten tenyerén, s az Ő akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejünkről. Hogy tudjuk azt, hogy bármi ér bennünket, nem hagy magunkra, mert megígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján.

Olyan egyszerűen hangzanak ezek a szavak. Pedig tudjuk, hogy ez amúgy annyira nem egyszerű, és nem könnyű így élni. Nem könnyű minden körülmények között ragyogni. A hívő embert is érik csalódások, a hívő embert is éri fájdalmas veszteség. A hívő lét nem azt jelenti, hogy egy burokba helyez minket Isten, ahol semmi bántódás nem ér bennünket. A hívő lét azt jelenti, hogy ezekben a helyzetekben mindig számíthatunk az Ő segítségére, és erről kell nekünk bizonyságot tennünk. Ezt kell nekünk hírül vinni a világba. Hogy pillanatnyilag összecsaphatnak a fejünk felett a hullámok, de biztosak lehetünk benne, hogy mindig kisüt felettünk a nap, mert Isten úgy rendezgeti a dolgokat.

A héten éppen ezt az isteni rendezgetést tapasztaltuk meg a barátnőmmel. Kis húsvéti díszeket készítettem nekik, amiket postára adtam, hogy még húsvét előtt időben megkapják, az otthonukat díszíthessék. Feladtam hétfőn, és vártam, hogy kedden hív, hogy megkapta. Nem hívott… még szerdán sem. Aztán csütörtökön felhívott, hogy elújságolja, hogy képzeljem el, mennyire rossz napok vannak mögötte, szakdolgozatot ír, az ötleteire nem reagált a konzulense, biztos nem jó, kezdheti elölről az egészet, rengeteget kell dolgoznia mellette, a gyerekek szavalóversenyre készültek, sokat kellett velük foglalkozni, stb., stb. Ráadásul jön az ünnep, tudjuk, ez lelkészi körökben lelkileg elég zsúfolt időszak, hiszen nagyon sok istentiszteletet tartunk, főleg, ha több településen is szolgálunk, és közben hozzánk ugyanúgy jönnek a vendégek, mint bárki máshoz… a lényeg, hogy úgy érezte szerdán, hogy a feje fölött magasan csapkodnak a hullámok. Este úgy aludt el, hogy azért imádkozott, legyen ereje mindenre, tudjon kitartani a hullámok között. Csütörtök reggel pedig becsöngetett a postás, meghozta a kis szeretettel készített díszeket (néha jól jön, hogy késik a posta), utána megkapta az emailt a konzulensétől, hogy szuperek az új ötletek, csak el volt nagyon foglalva, majd ment az ottani idős otthonba áhítatot tartani, ahol az egyik néni egy kedves gyöngyvirágcsokorral várta, majd mikor ott végzett, egy kedves gyülekezeti tag azzal hívta fel, hogy répafőzeléket főzött, tudja, hogy mennyire szereti a barátnőm, hadd adjon már neki belőle. Isten tehát így válaszolt az ő imádságára, hogy éreztette vele szeretetét, odafigyelését, azt, hogy nincs egyedül akkor sem, mikor látszólag oly sok mindent meg kell oldania.

Hát így működik ez. De az isteni törődésnek ezeket az apró jeleit csak akkor vesszük észre, ha van rá szemünk. Ha a lelki szemeink nyitottak rá. És mindezeknek az a célja, hogy adjuk tovább, tegyünk róla bizonyságot. Adjuk tovább a jó hírt, az örömhírt, hogy nem vagyunk egyedül ebben a nagy világban, nem kell sötétségben élnünk, nem kell tévelyegnünk, és mindenféle pillanatnyi örömöt kínáló élvezetekbe kapaszkodnunk, mert van Valaki, aki értünk adta az Ő egyetlen egy Fiát, aki bevonult azon az első virágvasárnapon, szamárháton Jeruzsálembe, holott tudta jól, hogy mi vár rá, tudta, hogy az a tömeg, amely akkor éljenez, hódol neki és magasztalja őt, pár nap múltán a „feszítsdmeg-et” fogja kiáltozni, hogy az a tanítvány, aki ekkor még ott örvendezik mellette, pár nap múlva 30 ezüst pénzért elárulja őt, és azok a tanítványok, akik most még ott vonulnak mellette büszkén és boldogan, néhány nap múlva elmenekülnek, elbújnak, nehogy kiderüljön, hogy a követői voltak Jézusnak, és őket is kivégezzék…

Kettős ünnep ez a virágvasárnap… gyönyörű, mert virágokkal teli, ragyogó, a szívünk egy része azt mondja, amikor olvassuk a történetet, hogy végre, Jézus az őt megillető tiszteletet kapja meg… ugyanakkor fájdalmas, mert tudjuk, hogy mi fog következni, és a tanítványok árulásában, gyávaságában, a nép fafejűségében olyan könnyen felismerjük saját magunkat… magunkat, akiknek az lenne a feladata, hogy szent nemzetként hirdessük annak tetteit, aki a sötétségből világosságra hívott minket, olyan sokszor fordítunk hátat az ő ragyogásának, és akarunk meghunyászkodni a sötétségben, megadva magunkat a világ befolyásának és az ördög mesterkedéseinek… Pedig így csak egyszerű szamarak vagyunk.

Ám, ha Jézus ott van velünk, ha Őt hirdetjük, Őt visszük magunkkal az élet minden területére, legyen az egy családi összejövetel, vagy egy beszélgetés a piacon egy rég nem látott ismerőssel, akkor betöltjük azt a küldetést, amit Ő bízott ránk akkor, amikor azt mondta, hogy „elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket”. És ez nem jelenti azt, hogy minden egyes szavunknak csöpögnie kell a vallásos cukormáztól! Hanem azt jelenti – a gyakorlatba építve -, hogy ha megkérdezik tőlünk, hogy vagyunk, nem engedünk utat a panaszáradatnak, hanem elmondjuk, hogy bizony ezer meg egy dolog van, amiért hálásak lehetünk Istennek. Mert ha sokszor nem is vesszük észre, de így van. Csak meg kell látnunk.

Adja Isten, hogy az előttünk álló héten, a böjti időszak utolsó napjaiban legyen valóban alkalmunk és lehetőségünk az elcsendesedésre, a lelkünk ünneplőbe való öltöztetésére, hogy feltöltődve, boldogan tudjunk hálát adni az ünnepen Jézus Krisztus feltámadásáért, s mindazért, amit ezzel nekünk szerzett! Ámen