A mi Szentesténken

Elhangzott: 2013.12.24-én, Tiszaszentimrén, a Református Templomban. Nem nagy szavak, nem bonyolult teológiai frázisokkal teli mondatok... csak egyszerűen, érhetően az üzenet, amit Isten a szívemre helyezett.

Textus: Lukács evangéliuma 2,1-12

Kedves Testvérek!

Visszanéztem az elmúlt évek szentesti prédikációit… tavaly beszéltünk a szeretetről, tavalyelőtt a fényről, azelőtt a befogadásról… ezért arra gondoltam, hogy idén beszélni fogok a szeretetlenségről, a sötétségről és a kitaszítottságról… Hogy ezek nem karácsonyi fogalmak? Lehet… Mégis, karácsony idején is körülvesznek bennünket. Sőt. Mi magunk adunk nekik helyet nagyon sokszor a szívünkben, az életünkben, az otthonunkban.

Ám, mielőtt azt gondolnánk, hogy csak ez a mostani mi világunk romlott el ennyire, s kétségbe esnénk, hogy milyen szörnyű lelki körülmények között élünk, álljunk meg egy pillanatra, s idézzük fel a Betlehemi eseményeket. Mi történt egykor ott, abban a kicsi városkában, amiről egy szép karácsonyi ének így zeng: „Ó, Betlehem kicsiny városkája, itt talált reményre évezredek félelme….”?

Augustus császár elrendelte, hogy számlálják össze az ország minden lakóját – természetesen azért, hogy tudja, mennyi adót tud behajtani. S hogy igazán hatékonyak tudjanak lenni, valamelyik tanácsadója kitalálta, hogy úgy lesz a legjobb, ha mindenki haza megy a szülőfalujába, s ott iratkozik fel. Így történt, hogy a várandós Mária elindult férje, József oldalán Názáretből egy távoli kisvárosba, Betlehembe, mert József ott született. Ám ez az út nem egy rövid kis kirándulás volt, hiszen több, mint 100 km-t kellett megtenniük, s mindezt gyalog, mivel egyetlen szamaruk volt. S mire odaértek a városkába, már minden szálláshelyet elfoglaltak, s hiába kopogtattak házról-házra, hiába kértek bárhol egy kicsike helyet, ahol megpihenhetne a mindenórás kismama, mindenhol zárt ajtókat találtak, elutasítást, kirekesztést – annál is inkább, hiszen nem jómódú, gazdag emberek voltak, hanem egy egyszerű, becsületes házaspár, akik nem tudtak csillogó aranyakkal teli erszényeket felmutatni. S végül, mikor már teljesen kilátástalan volt a helyzet, egy fogadós, akinek a szíve mélyén még pislákolt egy kis reménysugara a jóságnak, megengedte az összetört asszonykának, hogy kipihenje magát és világra hozza első gyermekét a fogadó istállójában.

Kedves édesanyák! Kérem, emlékezzenek vissza arra, milyen volt, amikor gyermeket vártak, amikor megszülték… Vagyunk egy páran, akiknek még nagyon friss ez az élmény… Gondolom, mindenki arra vágyott, hogy minden rendben legyen, és biztonságban érezzék magukat a kórházban, majd az otthonukban. Ehhez képest ez az asszonyka egy istállóban kellett, hogy megszüljön. Már ez a tény is annyira méltatlan. De Isten azt akarta ezzel a tudtunkra hozni, hogy Ő a végletekig elmegy, a legkisebbek közé hajlik le, s az Ő szent Fia számára egy istálló is alkalmas hely, hogy eljöjjön erre a világra, hiszen Ő a legkisebbekért is jött. Megmutatta, hogy számára, terveinek beteljesítésében nem szabhat határt az emberi akarat, s igenis, akár egy az állatoknak fenntartott helyen is felragyoghat dicsősége. Szívtelenség, szeretetlenség, sötét gonoszság, kitaszítottság… még meg sem született Jézus erre a földre, édesanyja szívverésén keresztül már ezeket az érzéseket kellett, hogy megtapasztalja ebből a világból. Az a világ sem volt szebb és jobb, akkor is ugyanolyan emberek éltek, mint ma, akik fontosabbnak tartották az anyagi javakat, vagy a külsőségeket, mint azt, hogy segítsenek valakin, aki igazán rászorul. Sötétség uralkodott a szívekben…

De menjünk tovább a történetben. Megszületett a kicsi Jézus, ott Betlehemben, az istállóban, s egyszerre felpörögnek az események. A nagy világ talán semmit sem észlelt mindebből, de mégis csodás eseménysorozat következett. A pusztában, a nyájuk felett csendben őrködő pásztorok felett hirtelen angyalok jelentek meg, akik beragyogták az egész égboltot, és dicséretet zengtek. Azok a maguk egyszerűségében nagyszerű pásztoremberek megijedtek, hiszen ez azért nem volt egy mindennapi jelenség még abban az időben sem, még azon a vidéken sem. De az angyalok tudósították őket, hogy megszületett Jézus Krisztus, Isten Fia, aki azért jött, hogy az egész világot megváltsa a bűnből, az ördög rabságából, s hogy tiszteletüket tehetik nála a betlehemi istállóban, s ők mentek, s szerény, de hasznos ajándékaikkal kedveskedtek a kisded Úrnak. Majd a messze földről érkezett bölcsek is megérkeztek, s leborultak a világ Ura előtt. Hirtelen az a kicsiny istálló lett a világ közepe, ott ért össze az ég a földdel, s onnan indult el Jézus Krisztus földi élete.

Hogy nekünk ez ma, 2013-ban miért érdekes? Éppen azért, amit az imént mondtam: mert Jézus azért jött erre a földre, hogy az egész világot megváltsa a bűnből, az ördög rabságából. Nem csak az akkori embereket. Nem csak az akkori világot. Hanem ma is mindenkit. Mindenkit, aki ezt el is fogadja. Olvastam egy idézetet tegnap: „A szeretet ünnepének valódi tartalmat Jézus ad, aki önként jött a mennyből a földre, és elhozta Isten országát azoknak, akik hisznek benne és befogadják őt.” (Marion Klug) Bizony, nekünk is kell tennünk azért, hogy megkapjuk azt, amit Jézus hozott el nekünk. Jézus elhozta a világosságot ebbe a világba, de nekünk is tennünk kell azért, hogy ne maradjunk sötétségben. Például azt, hogy a születésnapját a templomban is megünnepeljük, nem csak otthonainkban, az ajándékok és a töltött káposzta mellett. Vagy például azt, hogy Őt magát is megünnepeljük, nem csupán a karácsonyt. Nemrég egyik vasárnap is elmesélte a Férjem, hogy járt az egyik lelkész kollégánk. A település vezetői felkérték, hogy a községi ünnepen ő szervezze meg a műsort, de az volt a kérésük, hogy karácsonyi műsor legyen, de ne legyen jézusos… csak karácsonyi… ma is vannak emberek, akik Jézust ki akarják rekeszteni… De nekünk van lehetőségünk választani. És választottunk is. Talán van, aki a gyermekek szereplése miatt, talán van, aki kellő karácsonyi hangulatért, de talán van, aki magáért Jézusért jött el a templomba ma este. De bárhogy is van: eljöttünk. Itt ünneplünk. Megszenteljük ezt a csodás ünnepet Isten dicsőítésével, énekszóval, imádsággal. És ezzel olyanok lettünk, mint egykor az a betlehemi fogadós, akinek a szívében ott pislákolt a jóság. Bennünk is ott pislákol. És ha akarjuk, akkor bennünk is felragyoghat a fény. A karácsonyi. Az igazi. A Jézusi.

Ámen

Olyan hihetetlen...

... de mégis igaz, és való, hogy Abigél már fél éves. :) Tavaly ilyenkor drága Timi barátnémmal vásárolgattuk a mikulás-ruhát, amit "majd visel a gyermekem". Olyan távolinak tűnt akkor... Sőt, egyesek szemében butaságnak is talán, hiszen ő akkor még alig volt 15 hetes kis picurka a pocakomban. Aztán hipp-hopp, eltelt ez az egy év. És már viseli is az akkor vásárolt ruhát.

Drágaságom. Drágaságunk. :) És bár a mézeskalács sütésben még nem tud segíteni, a kis csillogó szemei, ahogy a már felaggatott fényfüzéreket nézi, a vágyakozás, hogy a kitett díszeket megkaparintsa, határozottan segítenek abban, hogy az ünnepi hangulat még inkább eluralkodjon rajtam.
Mert bizony, ma megkezdődött Advent. Újra. Egy olyan időszaka az évnek, ami bár hetekig tart, mégis pillanat alatt repül el, és azt vesszük észre, hogy a sok ünnepre hangoló program közben az idő, mint olyan, megszűnik létezni, vagy legalább is, egészen már számítás szerint telik. Szeretem. Szeretem ezt a pár hetet. Ki hangosan, ki csendesen, ki közösségben, ki magában, de mindannyian készülődünk. 
Persze a veszély fennáll. A veszélye annak, hogy a csilli-villi dekoráció, a fények, a színek, a hangok, az illatok elvonják a figyelmünket a lényegről. De ha ügyesek vagyunk, mindezt be tudjuk vonni a várakozásba, és a lelkünket ezekkel "feldíszítve" köszönthetjük Urunkat 2013 karácsonyán. Méltóképpen. Engedjük, hogy az az isteni szeretet, ami lehetővé tette egykor, hogy értünk földre jöjjön A GYERMEK, átjárjon bennünket. A szívünket, a lelkünket. És ne rekesszük ki az ünnepből az Ünnepeltet. Hiszen Jézus nélkül nem lenne karácsony sem. Nem lenne Advent sem. Nem várakozhatnánk. Örök sötétségben élnénk, remény nélkül, cél nélkül. De, mivel:

 

... ezért van világosság előttünk, s nem kell éjben járnunk. Örvendezzünk! Készülődjünk! S majd ünnepeljünk, de Jézussal! :)

Olyan szép, őszi hétvégénk van...

... hála érte a jó Istennek! :) Itt vannak a fiúk is, épp mesét néznek Abigéllel :) Édesek így együtt, négyen.
Tegnap különváltak útjaink - Guszti és Dani Lakitelekre, majd Budapestre mentek, mi négyen pedig az én Szüleimhez, és ott élveztük a csodás őszi napsugarakat, jó levegőt, egymás társaságát, no és persze a finom ételeket :) Anya megint remekelt. Abigél édesen eljátszadozott, a fiúk nem kockultak, hanem játszottak, igazi játékokkal :) Szóval jó kis napunk volt.
Ma pedig délelőtt a lelki töltődés után (sajna most csak a feléig tudtam bent maradni, mert Abigél túl hangosan játszott :) ) jött a fincsi ebéd (májgombóc levest, hagymás-bacon-ös disznósültet, rizst készítettem), és most a jó kis sziesztázás. Annyira szeretem ezt a békét. És ahogy ezt most leírtam, felragyogott a Nap :) Isten mosolya... :)

fotó: pinterest

Ma olvastam, és nagyon a szívemhez szólt

Egy tanár, aki a meg nem bocsátás nagy áráról tanított, megkérte a diákokat, hozzanak egy-egy zsák krumplit a következő órára. Válasszanak ki mindenkihez egy krumplit akinek nem akarnak megbocsátani. Írják rá az illető nevét és a dátumot. Azután egy hónapig magukkal kell vinni a zsák burgonyát bárhova is mennek. Miután egy ideig magukkal cipelték a burgonyát, a diákok elkezdték felismerni, mekkora súlyt cipelnek magukkal. Mennyi energiájukat emészti fel a csomagra fordított figyelem. Mennyire kell vigyázniuk hogy el ne hagyják. Később aztán a krumplik elkezdtek rothadni és bűzleni. A diákok rájöttek, hogy az egyetlen bölcs dolog amit tehetnek, ha minél hamarabb megszabadulnak tőlük.
Milyen sokan cipelnek talán egy életen át feleslegesen rothadó krumplival tele zsákot. Görnyedve, rosszkedvűen, és bűzt árasztva a környezetükben.
Neked sok krumplid van? Szabadulj meg tőlük. Bocsáss meg. 

Ó, igen... tudom, tudom... régen írtam. Nem is mentegetőzök. Tudjátok Ti, hogy miért... Hát persze, hogy Abigél miatt :) Kis mazsola, teljesen lefoglal. Ha nem vele játszok/sétálok akkor pedig igyekszem mindenféle tűzoltó munkákat elvégezni itthon, vagy adminisztrálok - beindult a suli, és annyi gyerkőc jelentkezett hittanra, hogy csak nocsak! Hallelujah! :) -, vagy készülgetek, mert már pár szolgálatom is volt/lesz mostanában, vagy vendégeket fogadunk. Szóval nem unatkozom, ahogy eddig sem :)
Most épp alszik a kicsi Kincsem. Így megragadom a lehetőséget, hogy egy kicsit csacsogjak itt a blogon. Elmesélem, hogy nagyon szép nyarunk volt, bár ilyen gyorsan még nem telt el nyár, amire visszaemlékszem. Sok-sok szép élmény gazdagított minket. Voltunk picit nyaralni is. Gyulán töltöttünk négy csodás napot, sok sétával, pihenéssel, finom ételekkel, egymással feltöltekezve. Abigél úgy viselkedett, mint egy kis angyal, nagyon élvezte ő is, hogy csak mi hárman vagyunk, csak együtt, csak mi.

(Gyulán, séta közben)

És bizony, a keresztelő is megvolt, nagy örömünkre. Olyan édes kis tündérke volt akkor is Abigél. Amíg meg nem lett keresztelve, nézelődött, rágcsált, majd miután megkeresztelte Jóska bácsi, mint aki jól végezte dolgát, megnyugodott, és szépen elaludt, s végig aludta az Istentiszteletet. A nap hátralevő részében pedig mindenkire mosolygott, s egészen délután 6-ig fent volt, akkor "kiájult", és másnap reggel 6-ig egyfolytában aludt. :)

Most pedig már ősz van, amit nagyon-nagyon szeretek, hiszen ilyenkor már lehet korán behúzódni a kis odúnkba, meggyújtani egy-két illatos gyertyát, és hosszú estéket tölteni a szeretteinkkel. :) 

Szép hosszú őszt, sok áldást kívánok Neked, kedves olvasó!

Babázunk

Gondolom, nem árulok el azzal meglepő információt, ha azt mondom: mostanság Abigél tölti ki a napjaimat, teljes egészében. :) Szépen átalakultak a mindennapok. Hozzászoktam a hajnali ébredéshez - korábban majd' belehaltam, ha korábban kellett kelnem a megszokottnál -, rájöttem, hogy reggel 6-kor járni vásárolni több szempontból is jobb (hűvös van, kevesen vannak, még meleg a péksüti...). Megtanultam értékelni a perceket - pl. hihetetlen gyorsan képes vagyok a mosógépbe betenni, abból kiszedni a ruhát. Megtanultam úgy főzni, hogy közben stand-up komikusként és/vagy énekesként a gyermekemet szórakoztatom. És még sorolhatnám, mi minden változott körülöttem.
Ám ez mind semmi ahhoz képest, ahogy ez a kicsi élet változik napról-napra. Olyan csodálatos figyelemmel kísérni, ahogy nyiladozik a kis értelme, ahogy egyre tisztább a tekintete, ahogy egyre figyelmesebb, barátságosabb, ragaszkodóbb, kedvesebb, türelmesebb (kivéve, ha kajaidő van). Kis manócskánk nagyon erős, két hónapos létére, de már egy pár hete folyamatosan, gyönyörűen könyököl, ha hason fekszik, nézelődik, vigyorog a körülötte lévő játékokra, "beszélget" velünk, ha jön valaki hozzánk, "elmeséli" a vendégeknek, hogy mi újság. :) Szépen fejlődik - közel két kilót gyarapodott a két hónap alatt, és majdnem 10 centit nőtt. Édes kis hurkái vannak a combocskáin - Édesapja szerint olyan, mint egy kis Michelin baba. :) Neki is van jó és rossz napja. Van, mikor nincs kedve dolgokhoz, van, mikor még a pelenkázó melletti falra általam felragasztgatott pillangóknak is vigyorog és gőgicsél. Egy kész kis egyéniség már most. 
És továbbra sem telik úgy el nap, hogy ne adnék hálát könnyeket potyogtatva a jó Istennek, ezért a kis csodáért...

"A konyha az otthon szíve"

Ezt valahol olvastam. Tegnap pedig visszatértem a konyhába! :) Persze, apróságokat készítgettem eddig is - egy levest, egy bundás kenyeret, ilyesmiket, de rendes fogásokat nem - köszönhető ez Anyának, aki folyamatosan ellátott minket mindenféle földi jókkal :)  Ám most már eltelt az a bizonyos hat hét, amikor az anyukának kímélnie kell magát, így belevetettem magam a hétköznapokba. (Bizony, Abigél már hat hetes! Hihetetlen!! Végre megtaláltuk a fényképezőgépünk töltőjét, így már majd normális képeket is fogok tudni készíteni róla, nem csak homályos, telefonos fotókat, és fogok majd ide is tenni belőlük hamarosan.)

Tegnapi menü: rozmaringos zöldségágyon (krumpli, cukkini, hagyma) sült fokhagymás-baconös sertéslapocka + cukkinis süti :)

A süti receptjét nemrég kaptam, és gondoltam, mivel vendégeink voltak tegnap, kipróbálom rajtuk :) Ízlett mindenkinek, úgyhogy ajánlom szeretettel!

Hozzávalók:
40 dkg reszelt cukkini
30 dkg cukor
35 dkg rétes liszt
3 tojás
1 kk szódabikarbóna
fél cs. sütőpor
1 cs. vaníliás cukor
10 dkg darált dió
fahéj
2 dl olaj

A tojást a cukorral kikavarod, aztán szépen hozzáadsz mindent, beteszed a sütőbe, és szépen megsül. :) A recept szerint lehet még adni hozzá reszelt almát, mazsolát... szerintem egy kis darabos dió, vagy mogyoró sem rontaná el. Lehet tuningolni :) Plusz félbe lehet vágni, meg lehet kenni lekvárral - én ezt tettem, bodzás narancslekvárral kentem meg. Ki, hogy szereti az ilyen egyszerű, de nagyszerű sütiket. Fincsi!

Gyermekáldás

(Nem volt gépem... szervizben volt már lassan két hónapja... ez az oka annak, hogy életem eddigi legnagyobb élményét nem írtam még le...)

"Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra." 

(János ev. 16,21) 

Tényleg úgy van minden, ahogy mondják... olyan fájdalom, amihez foghatót nem él át az ember... és amikor kibújik az a kis csupa máz csöppség, egyszerűen minden fájdalom feledésbe merül. Amikor odateszik a mellkasodra azt a kis szipogó, szuszogó, kisbabát, minden megszűnik körülötted. Nem lehet ezt leírni, szavakba önteni. Olyan felfokozott idegállapotban vagy, ugyanakkor annyira kimerültél a 16 órás vajúdás után, de az érzés, hogy ott vagy Te és Ő, mégis olyan valós. Mintha minden más megszűnne körülötted. Nem számít, hogy mennyire vagy kiszolgáltatott állapotban. Nem számít, hogy csupa vér minden. Az sem, hogy éppen varrnak össze. És az sem, hogy vannak még öten a szobában. Csak Te és Ő. Anya és gyermeke. Csodás pillanatok. A kis lény, aki ott formálódott kilenc hónapon át benned, most ott van veled...
Igaz, a következő pár napban megfordul néhányszor a fejedben az a bizonyos kérdés: azon a pici helyen hogy tudott kiférni ez a hatalmas baba? :) És az is igaz, hogy a szülés utáni folyamatokról valahogy mindenki elfelejtett beszámolni. Mindenki csak annyit mondott: a fájdalom elmúlik, csak pihenj sokat, amennyit tudsz... Hát igen. Amennyit tud az ember, pihen, de arról, hogy se ülni, se állni nem tud napokig, hogy a belső szerveid keresgélik a korábbi helyüket, és ez bizony egy kellemetlen folyamat, nem nagyon beszélt senki... Sőt. Úgyhogy ezúton üzenem minden leendő anyukának, hogy erre készüljenek! A szülés utáni első hét fizikai szempontból nem a legkellemesebb...
Ám mindettől függetlenül az, hogy megkezditek a közös életeteket egy picike emberpalántával, aki teljesen rátok van utalva, a ti felelősségetek (ez persze valahol félelmetes is), egyszerűen leírhatatlan. Arról a bizonyos babaillatról nem is beszélve, ami azóta belengi a házat, és amibe beleszippantani olyan, mintha a legfinomabb parfümöt szaglászná az ember, vagy még bódítóbb!
Megkezdődik egy út, ami olyan gyorsan telik, mintha gyorsvonattal tennéd meg - hiszen még most született a kis Abigél, és már 5 hetes elmúlt.  De ahogy látod, amint napról-napra más, napról-napra fejlődik, figyel, mosolyog, vigyorog, emeli a kis fejét, nézelődik, egyre kevesebbet sír, mert megszokja a világot, és ti is megszokjátok őt, az igényeit... Hmm.
Az elmúlt 5 héten nem volt olyan nap, amikor legalább egyszer ne sírtam volna el magam, a gyermekünket csodálva, Istennek hálát adva. Az, hogy "hálás vagyok", talán nem is eléggé kifejező. A "végtelenül hálás vagyok" már kezdi megközelíteni az érzést, ami akkor tölt el, mikor rápillantok erre a kis mazsolára. :) Arról a földöntúli szeretetről nem is beszélve, ami már akkor betöltötte a szívemet, mikor még a szívem alatt hordoztam, de ami realizálódott akkor, mikor először magamhoz ölelhettem.

Tegnap egy kedves barát osztott meg facebookon egy kis verset:

"Már akkor is...
mikor csak gondolat voltál
majd szüntelen lázas akarat
mikor még nem tudhattam
hallom-e valaha hangodat
már akkor is?

mikor édes bizonyság lettél,
aprócska ugyan de igaz
mikor szívem alatt magad
voltál minden napban a vigasz
már akkor is?

mikor testem átformáltad
kedved s akaratod szerint
mikor még nem tudhattad
milyen lesz neked majd idekint
már akkor is?

mikor akaratlan osztoztál
velem örömben, bánatban
mikor elindultál felém
egy nap várva várt váratlan
már akkor is?

már akkor is
nagyon szerettelek."

Hát valahogy így... :)  

Fotó: Artanett

Kaptam egy díjat! :)

Nem is emlékszem, mikor kaptam utoljára bármilyen díjat... Így most annyira jól esett, hogy annak ellenére, hogy az én kis ládikómat az utóbbi időben úgy elhanyagoltam, egy kedves-drága lélek mégis úgy gondolta, hogy érdemes arra, hogy kapjon egy díjat. Nem is akár milyet, hanem ezt, nézzétek:

Hát nem kedves? :) Júliától kaptam, aki nagyon aktív blogoló lévén méltán megérdemli ezt a díjat. Én pedig hálás vagyok, hogy engem is érdemesnek talált. :)

Küldöm tovább:

Csillagosnak, aki minden túlzás nélkül példakép (lelkész, anya, gondolkodó, fotós, stb... :) ), Cilkónak (neki bátorításként, hogy várjuk az újabb bejegyzéseket ;) ), Katának, akinek várjuk a visszatérését :) és Renátának, aki gyönyörű táskáival szemet-lelket gyönyörködtet. 

Hogy Júliát idézzem: "Egyszerűen mind jók , a legjobbak vagytok!" :)

"Szép ünnepünk van ma, Édesanyák napja..."

Ma újra egy csodálatos délelőttöt élhettünk át a Gyülekezetben. A Templomunk megtelt, ahogy a gyermekek és Szüleik, családjaik eljöttek, hogy együtt adjunk hálát az édesanyákért, az ő szeretetükért, hogy megünnepeljük az Anyák napját. Áldott alkalom volt, köszönet érte Istennek! :)

Előtte azonban, már reggel volt egy kedves élményem, amikor egy távoli ismerős facebook oldalán megláttam egy verset, amit gyermekkoromban mondtunk minden egyes Anyák napján. Ez az a vers:

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged. 

Igaz, én soha nem szólítottam úgy Anyukámat, hogy "anyu"... de olyan jól esett elolvasni ezeket a sorokat, felidézni egy picit azokat az időket, amikor még mi álltunk ott izgulva, fekete szoknyában, fehér harisnyában, hogy köszönthessük azt, akiről már egész pici gyermekként tudtuk, éreztük, hogy bármit megtenne értünk, hiszen mi vagyunk a "gyöngyei". 

Az én kis gyöngyöm ma reggel azzal ébresztett, hogy irdatlan nagyokat rugdosott az oldalamba :) Talán ezzel jelezte, hogy tudja ő is: ez a nap mostmár más lesz az életemben, mint eddig, hiszen én is átélhetem azt az örömöt, amit a nőnek adott Isten. Az örömöt, amit a nőnek adott... 

Azt mondják, két dologért képes egy nő bármit megtenni: hogy legyen gyermeke, és hogy ne legyen...

Tegnap este egy cikk került elém, ami egy fiatal nőről szól, akit az édesanyja, el akart pusztítani, amikor még hét és fél hónapos magzat volt. Egy borzasztó kegyetlen módszert vetettek be, ám a magzat túlélte a "támadást". Túlélte, és ma arról tart előadásokat a világ számos pontján, hogy az embernek nincs joga kioltani az életet, mert Isten adta azt. A cikk végén ott van a videó is az egyik előadásáról, amiben elhangzik (többek között) egy megdöbbentő, elgondolkodtató, kijózanító gondolat. Azt mondja, hogy az abortuszok során nem az a vesztes, akinek kioltják az életét, hiszen azok a piciny életek visszakerülnek Istenhez, Ő gondoskodik róluk. Az igazi vesztes az anya, aki megöli gyermekét, hiszen élete hátralevő részében hordoznia kell ezt a terhet a lelkében... 

(http://konzervatorium.blog.hu/2011/09/20/a_lany_aki_tulelte_az_abortuszt_gianna_jessen_vallomasa - Az utolsó két percet csak a nagyon erős idegzetűek nézzék meg! Igazi abortusz-képeket láthatunk...)

"...az anyaméh gyümölcse: jutalom..." (Zsoltárok 127,3) 

"Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra." (János ev. 16,21)

Hálás vagyok Istennek, hogy ma ennyi édesanyát, nagymamát köszönthettünk a Templomban, hogy sokan vagyunk, akik megtapasztalhatjuk, milyen az igazi anyai szeretet, hogy a mai napon megölelgethettem az Édesanyámat, aki a mai napig is azon fáradozik, hogy nekünk tényleg minden terhünk könnyebb legyen és azért, hogy hamarosan átélhetem én is azt, amit a jánosi igében olvashatunk. :)