Bízol Jézusban?

http://szentiras.hu/UF/Mt14 (Mt 14,22-33)

Amikor nem tudunk menni templomba valami miatt, Abigéllel mindig tartunk egy kis családi Istentiszteletet itthon. Imádkozunk, felolvasunk egy történetet a kis Bibliájából, amit ő választ ki, átbeszéljük, a történethez kapcsolódó éneket tanulunk, majd újra imádkozunk. Így történt ma is.
Abigél ma azt a történetet választotta, amikor Jézus a vízen jár.
Ahogy olvastam a történetet, elgondolkodtam: milyen sokszor vagyunk ilyen Péterek... azt mondjuk, hogy rábízzuk magunkat Isten gondviselésére, Jézus vezetésére az életünkben, ám amikor jönnek a nagyobb hullámok az életünkben (betegség, munkanélküliség, valaki elvesztése, anyagi nehézség, gyermekünkkel kapcsolatos gondok, stb.), olyan könnyen levesszük a szemünket Urunkról, s olyan könnyen elsüllyedünk...
Olyan könnyen esünk kétségbe, s veszítjük el az uralmat önmagunk felett. Ahogy manapság mondjuk: olyan könnyen szétcsúszunk, szétesünk. De mi lehet ennek az oka?
Az, amit Péternél és a többi tanítványnál is látunk: nem voltak biztosak abban, ki is az ő Mesterük. Hiszen a történet végén azt olvassuk, hogy azt mondták, hogy igen, Ő VALÓBAN Isten fia. Eddig tehát nem voltak meggyőződve róla. Pedig nem most találkoztak Jézussal először... Számtalan alkalommal tanította őket, nem egy gyógyítását látták már (a béna, a sorvadt kezű, a vérfolyásos asszony, a vak, stb.), látták, ahogy feltámasztotta Jairus leányát, sőt, közvetlenül a vízen járás előtt látták, ahogy 5 kenyérből és 2 halból jóllakatott 5000 embert. Mégsem voltak meggyőződve arról, hogy Jézus Isten fia. Nem szomorú ez? És bizony mi is számtalan alkalommal tapasztaljuk meg életünk során azt, hogy Isten Ura a mi életünknek is, hogy az gondunkat viseli, hogy szeret, és korán sem érdemeink szerint bánik velünk, hanem kegyelmét árasztja ránk nap, mint nap. Ám amikor jönnek a hullámok, levesszük róla a tekintetünket, és inkább elsülyedünk, mintsem, hogy megfogjuk a kezét, belekapaszkodjunk, és vele járjunk.
De tudjátok mit? Pontosan az Ő csodálatos kegyelme az, hogy ekkor sem hagy magunkra! Ő igenis megfogja a kezünket, és velünk tart. Sőt! A vállaira vesz bennünket. Tudom, sokszor emlegetem ezt a verset, de nagyon szeretem, mert nagyon sokat mond:
Lábnyomok
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
Két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy ő mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen, ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma látszik
ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”
Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért láttad csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”
(Ismeretlen német szerző - Túrmezei Erzsébet fordította)
Merjünk bízni Jézusban! Merjük a mi Urunkra bízni az életünket! Merjünk minden körülmények között Rá tekinteni! Merjük megragadni az Ő kezét, és nem elengedni semmilyen körülmények között! Merjük elhinni azt, hogy ebben a földi életben érhet bennünket bármi, de Isten szeret bennünket, és ha mi is hűséggel kitartunk az Ő szeretetében, az örök élet örök boldogsága vár ránk! Ámen 😇🙏🏻🔆

(2018. augusztus 26.)

Egy október 21-i szösszenet :)

Szerdán megkezdődik az újabb Lelkifröccs évad. Kicsit most kitolódott a kezdés időpontja, de mindennek oka van, a mi jó Istenünk rendezgeti a dolgokat, s hiszem azt, hogy ez sem véletlenül alakult így. Talán éppen azért, hogy ez az utolsó online Lelkifröccs üzenet még megszülethessen.
Talán feltűnik majd néhány olvasónak, hogy éjjel 2 órakor született ez a bejegyzés. Valóban, így van, és most konkrétan fél1 óta vagyok fenn, mert a mi kis boldog babónk azóta kukorékol, én pedig üldögélek vele, mellette, s próbálom rábírni, hogy aludjon - eddig sikertelenül, hiszen most is itt visong, lelkesen 😳😀
De miért érdekes ez? Mi köze ennek a Lelkifröccshöz? Ezeken az ébrenlévő hajnalokon azon szoktam töprengeni, hogy valóban olyasmi lehet az Isten irántunk való szeretete, mint ahogyan egy édesanya szereti a gyermekét. Vagy még erősebb, még odaadóbb, még csodálatosabb. Mire gondolok?
A szeretet néha fáradsággal jár, sok türelmet igényel... a szeretet, az igazi, az odaadó, az önfeláldozó szeretet azt jelenti, hogy olyat adok a másiknak, ami nem mindenkinek jár. Ugye, Édesanyák, így van ez a gyermekünkkel? Nem kérdés, hogy éjszakázunk, nem kérdés, hogy napi 5 kávét is megiszunk, ha kell, nem kérdés, hogy vállaljuk a bőrönd nagyságú karikákat a szemeink alatt, nem kérdés, hogy akkor is szeretjük, ha összetöri a kedvenc csészénket, nem kérdés, hogy akkor is van időnk egy ölelésre, ha amúgy késésben vagyunk, nem kérdés, hogy a könnyeit töröljük, nem kérdés, hogy az utolsót is odaadjuk neki, nem kérdés, hogy akkor is szeretjük, amikor úgy érezzük, a viselkedésével szégyent hoz ránk, nem kérdés, hogy önmagunkat adjuk a GYERMEKÜNKÉRT. Talán mindenkiért nem, de értük bármit! Mert szeretjük. Úgy, ahogy vannak.
És mi, akik Isten gyermekei vagyunk, biztosak lehetünk abban, hogy Ő is megad értünk bármit. Sőt! Nem akármit! Az Ő drága Fiát. Azért, hogy Vele lehessünk, hogy átölelhessen bennünket egy örökkévalóságban.
Pedig sokszor mi is feszegetjük a határokat. Sokszor mi is próbára tesszük az Atya szeretetét az életünk ügyes-bajos dolgaival. És Ő mégis annyira szeret minket. És akár éjjel megyünk elé imádságban, talán sírva, mert a magány vagy a bűntudat emészt minket, akár nappal, egy hálafohásszal, mert megértünk valamit, Ő mindig ugyanazzal a szeretettel fordul felénk. Nem sajnálja ránk az időt, nem nézi, hogy hányszor kell hozzánk fordulnia, nem számít a mikor és a hol... nem kérdés, hogy szeret minket. Úgy, ahogy vagyunk. Ott, ahol vagyunk.
Lackfi János egyik kis versében írja, hogy a legnagyobb problémát az okozza az életben, hogy nem tudjuk elhinni, hogy Isten mennyire szeret minket, embereket.
Merjük elhinni. Merjünk benne elmerülni. Ne engedjük a sátánnak, hogy elszakítson Tőle. Engedjük meg Istennek, hogy szeressen.
Közben elmúlt fél3, Abigél mellettem, Istvánka rajtam szuszog. Alszanak. Ha arra gondolok, hogy Isten itt van velünk, velem van most is, és ahogy én ölelem az enyéimet, úgy ölel Ő is körül minket, nem is érzem a fáradtságot. Mert az Ő szeretete felemel. 😇❤️
“Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róma 8,38-39)
Ámen