Nagycsütörtöki gondolatok

Textus: János 13,1-38

Kedves Testvérek!

János evangélista a mi sokszor fáradt, egyszerűségre vágyó lelkünknek talán kicsit elvont stílusban ír, lehet, hogy ezért „népszerűbb” a másik három evangélista – ha lehet ilyet mondani. Különleges szófordulatokat használ, érdekes szavakat ad Jézus szájába. De ma este mi mégis az ő szavait olvastuk, mert csodálatos módon írja le az utolsó együtt töltött este eseményeit, ráadásul egy olyan részletet is megoszt velünk, amit a többi evangélista nem, mégpedig azt, hogy Jézus Krisztus, az élő Isten egyetlen Fia megmosta az Ő tanítványai lábát.

Megintcsak elgondolkodtam azon, hogy mi újat mondhatnék a gyülekezetnek, hiszen évről-évre ugyanazt az eseményt olvassuk el ilyenkor, évről-évre boncolgatjuk Júdás árulását, Péter hőzöngését, majd gyávaságát, majd lezárjuk annyiban a történetet, hogy mindennek szerepe volt a nagy történet egészében, és az úrvacsorai közösségben megnyugszik a lelkünk. De most szerettem volna valami mást mondani. Éppen ezért elolvastam pár prédikációt más lelkészek tollából, hogy hátha kapok valami ihletet. Ám végül nem tőlük kaptam az ihletet, hanem - hiszem – a Szentlélektől kaptam egy gondolatot, ami nagyon megdöbbentett. Mégpedig azt, hogy szinte minden nagycsütörtöki prédikáció arról szól, hogy a kívülálló bölcsességével megítéljük azokat az embereket, akik akkor, ott voltak Jézussal. Megítéljük Júdást az árulásáért, megítéljük Pétert azért, mert olyan hevesen fogadkozik, majd megfeledkezik a szavairól, és gyáván el akarja hitetni az emberekkel, hogy semmi köze Jézushoz, és megítéljük a többi tanítványt is, amiért cserben hagyták szeretett Mesterüket. Jánost egy kicsit megdicsérgetjük, amiért ő Vele volt a keresztnél, de a többieket mind megítéljük. Azaz mit teszünk? Egyáltalán nem azt, amit Jézus pontosan ezen az estén parancsolt az Ő tanítványainak… Hiszen mit mondott? „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

Azt mondja, hogy „ahogyan én szerettelek titeket…”. De hát Jézus hogyan szerette a tanítványait? Itt olvastuk a történetben. Úgy, hogy levette a felsőruháját, felkötött egy kötényt, fogott egy tál vizet, meg egy kendőt, és MEGMOSTA A LÁBAIKAT. És nem azt olvastuk, hogy csak egyik-másik tanítvány lábát mosta meg, hanem mindegyikőjükét. Azért, mert szerette őket. És tudta, hogy milyenek, tudta, hogy melyik mit fog tenni, tudta, hogy nem értik, mit, miért tesz, hiába tanította őket három éven át, és hiába látták oly sok csodáját… tudta azt, hogy Júdás mire készül, de megmosta a lábát. Tudta, hogy Péter megtagadja, de megmosta a lábát. Tudta, hogy a többiek is gyáván megfutamodnak, de megmosta a lábukat. Mert „szerette őket mindvégig” (Jn 13,1).

De nem csak őket szerette… azt írja az ige, hogy „szerette övéit e világban”. Tehát minket is. Minket is, pedig tudja, hogy milyenek vagyunk. Tudja, hogy kiabáltunk a gyermekünkkel, de azt is tudja, hogy azért tettük, mert el voltunk keseredve, fáradva, szörnyen érzzük magunkat miatta, sőt még a jó keresztyén szülő mivoltunkat is megkérdőjelezzük…, ezért nem ítél el, hanem inkább megmossa a lábunkat. Tudja, hogy összevesztünk valakivel, aki fontos volt nekünk, de azt is tudja, hogy azért történt így, mert éppen rossz passzban voltunk, és nagyon érzékenyen reagáltunk valamire, amire, ha minden rendben velünk, csak mosolyogtunk volna egyet, és ez belül nagyon mar bennünket, ezért nem ítél el, inkább megmossa a lábunkat. Tudja azt is, hogy milyen lelki csatáink vannak, mert elveszítettünk valakit, akit nagyon szerettünk, és nem tudjuk feldolgozni a hiányát, és ezért még Istennel is perben állunk, de tudja azt is, hogy ez azért van így, mert emberek vagyunk, és nagyon ragaszkodunk a földi szeretteinkhez, ezért nem ítél el, hanem inkább megmossa a lábunkat. Mindent tud rólunk… de mindennek ismeri a hátterét is, és ezért nem ítélkezik, hanem igyekszik megtisztítani bennünket mindattól, ami rárakodik a lelkünkre, és gátol bennünket abban, hogy önfeledten éljük az életünket, Krisztus szeretetébe burkolózva.

Ezért adta az utolsó vacsorát. Hogy nekünk lehessen egy Úrvacsoránk. Amikor elcsendesedve, magunkba szállva megbánhatjuk bűneinket, elévihetjük mindazt, ami fáj, ami bánt, és kérhetjük Tőle, hogy ezektől szabadítsa meg a lelkünket, hogy a sebeket, amiket mi okoztunk, vagy amiket rajtunk ejtettek mások, gyógyítsa meg. És ami által eggyé válhatunk vele és egymással, és ami által meg tud a lelkünk tisztulni.

És ha tiszta lesz a lelkünk, akkor tudjuk betölteni azt a parancsot, amit Ő adott nekünk, hogy szeressük egymást, ahogyan Ő is szeretett bennünket. És akkor a nagycsütörtöki történetben nem az árulót és nem a tagadót, vagy a gyávát látjuk meg, hanem meglátjuk saját magunkat, ahogyan ott vagyunk Jézus előtt, aki a kezébe veszi a lábunkat, és megmossa, hiszen azt mondta Péternek is, hogy „ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám”. Meg kell, hogy tisztítson minket is Jézus. Engednünk kell ezt neki. Ne akarjunk önfejűek lenni, ne akarjuk jobban tudni, mi a jó nekünk. Engedjük át az életünk fölött a hatalmat annak, akitől kaptuk azt. S ha így teszünk, mi is boldogan követhetjük majd Őt oda, ahová előre ment.  

                                                                                   Ámen

Kárász Izabella – Húsvét előtt

Tudta, hogy nincs már messzire az óra,
hogy nemsokára elvégeztetik;
Szent imájának minden drága szója
tanítványaiért esedezik. 

Kereszt előtt, a Gecsemáné kertben,
tudva, hogy mit rejt a kétes sötét,
A csók, a holdas, kékszínű berekben…
És visszatette a Málkus fülét.

Tudta, hogy a Nagy Halál szárnyát bontva,
az égő kínok véres árnya itt,
hogy már utolsó vacsoráját osztja…
És mossa tanítványai lábait. 

Húsvét előtt, nagypéntek éjszakáján
a Kereszt fénye az egekbe nő,
Mert mérhetetlen áldozata árán
a bűnös földet megváltotta Ő…