Textus:
Lukács 19,28-38
Kedves
Testvérek!
Virágvasárnap
törtnetét hallhattuk Isten igéjéből, és mivel évről-évre ezen a vasárnapon ezt
a történetet olvassuk fel, talán úgy érezzük, már kívülről fújjuk az egészet.
Éppen ezért a mai napra hoztam magammal egy másik történetet is, ami egy
egészen más szemszögből világítja meg számunkra a virágvasárnapi eseményeket.
Így szól:
A fiatal szamár – aki Jézus Krisztust
bevitte Jeruzsálembe a hátán – nagyon boldogan ébredt a csodálatos esemény
másnapján. Soha azelőtt nem érzett még ilyen gyönyörűséget és büszkeséget.
Besétált a városba, és látott néhány embert az egyik kútnál.
„Odamegyek, biztosan fel fognak ismerni,
hogy én vagyok az a szamár, aki Jézust vitte.” – gondolta. De rá se
hederítettek. Csak egymással beszélgettek, és merték a vizet.
Erre a szamár elkezdett ugrálni, hogy
felhívja magára a figyelmet, de végül rácsaptak a farára és elzavarták. „Hogy
tehettek ilyet ezek az emberek! Tegnap még a ruháikat is a lábam elé dobták.” –
morgolódott magában a szamár.
Ezért fogta magát és elment a közeli
piactérre, ahol tegnap nagyon nagy volt a tömeg, gondolta, hogy majd biztosan
fel fogják ismerni. De ott is ugyanaz történt, mint a kútnál. Rá sem
hederítettek. „Hogy lehet ez? Tegnap még pálmaágakat is lengettek, most még egy
jó szót sem kapok!” – motyogta magában a szamár. Végül csalódottan
hazaballagott és értetlenkedett, hogy miért nem ismerte meg senki.
Otthon elmesélte az anyjának, hogy mi
történt, aki szelíd hangon rögtön leteremtette a fiatal szamarat. „Ne légy
balga! Nem veszed észre, hogy Jézus Krisztus nélkül te csak egy egyszerű szamár
vagy?”
Szamár
mama bizony nagyon bölcsen állapította meg azt, ami nem csak fiacskájára, de
ránk is igaz, bármennyire is rosszul eshet ez a jól célzott mennyei kritika. De
miért mondok ilyet? Azért, mert a mi küldetésünk is az ebben a világban, hogy
Krisztus-hordozók legyünk. És ha nem töltjük be a küldetésünket, mi is olyanok
vagyunk, mint ez az egyszerű szamár, aki nem érti, miért nem figyel rá a kutya
se.
Azt
olvassuk Péter első levelében, hogy „9 Ti
azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten
tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az
ő csodálatos világosságára hívott el titeket; 10 akik egykor nem az ő népe
voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most
pedig irgalomra találtatok. 11 Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és
idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak.
12 Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak
titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent
a meglátogatás napján.” (1Pét 2,9-12) Azaz, minket kiválasztott a mi Urunk,
Istenünk. De nem akármire, hanem arra, hogy az örömhírt vigyük a világba. Abba
a világba, amit ma már olyan nehéz megszólítani, mert lassan mindenki fásult,
elcsigázott, unott, megkeseredett, és sorolhatnánk, hogy milyen a környezetünk,
de az ige is mondja, hogy ők azok, akik a sötétségben élnek. Mi is ilyenek
voltunk. Mi is sötétségben éltünk, de minket már kihívott a világosságra.
Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezt megmutassuk másoknak. Hogy lássák mások
is, hogy Isten közelében élni jó. És félreértés ne essék, Isten nem azt várja
tőlünk, hogy megjátsszuk magunkat. Hiszen a hívő ember élete sem egy csendes,
napos, békés sétahajókázás… sőt… sokkal inkább hullámzó, viharos tengeri hajóút
az életünk, hiszen a sátán folyamatosan gondoskodik róla, hogy ne unatkozzunk,
mivel az ő életcélja, hogy bennünket elszakítson Isten szeretetétől… Isten
ezzel tökéletesen tisztában van, és nem azt akarja Ő, hogy mi ennek ellenére
azt mutassuk, hogy minden szipi-szupi, és semmi fájdalom, szenvedés nem ér
bennünket. Ő azt szeretné, ha látszódna rajtunk az, hogy mindezek ellenére
tudjuk, hogy biztonságban vagyunk Isten tenyerén, s az Ő akarata nélkül egy
hajszál sem eshet le a fejünkről. Hogy tudjuk azt, hogy bármi ér bennünket, nem
hagy magunkra, mert megígérte, hogy velünk lesz életünk minden napján.
Olyan
egyszerűen hangzanak ezek a szavak. Pedig tudjuk, hogy ez amúgy annyira nem
egyszerű, és nem könnyű így élni. Nem könnyű minden körülmények között ragyogni.
A hívő embert is érik csalódások, a hívő embert is éri fájdalmas veszteség. A
hívő lét nem azt jelenti, hogy egy burokba helyez minket Isten, ahol semmi bántódás
nem ér bennünket. A hívő lét azt jelenti, hogy ezekben a helyzetekben mindig
számíthatunk az Ő segítségére, és erről kell nekünk bizonyságot tennünk. Ezt
kell nekünk hírül vinni a világba. Hogy pillanatnyilag összecsaphatnak a fejünk
felett a hullámok, de biztosak lehetünk benne, hogy mindig kisüt felettünk a
nap, mert Isten úgy rendezgeti a dolgokat.
A
héten éppen ezt az isteni rendezgetést tapasztaltuk meg a barátnőmmel. Kis
húsvéti díszeket készítettem nekik, amiket postára adtam, hogy még húsvét előtt
időben megkapják, az otthonukat díszíthessék. Feladtam hétfőn, és vártam, hogy
kedden hív, hogy megkapta. Nem hívott… még szerdán sem. Aztán csütörtökön
felhívott, hogy elújságolja, hogy képzeljem el, mennyire rossz napok vannak
mögötte, szakdolgozatot ír, az ötleteire nem reagált a konzulense, biztos nem
jó, kezdheti elölről az egészet, rengeteget kell dolgoznia mellette, a gyerekek
szavalóversenyre készültek, sokat kellett velük foglalkozni, stb., stb.
Ráadásul jön az ünnep, tudjuk, ez lelkészi körökben lelkileg elég zsúfolt
időszak, hiszen nagyon sok istentiszteletet tartunk, főleg, ha több településen
is szolgálunk, és közben hozzánk ugyanúgy jönnek a vendégek, mint bárki máshoz…
a lényeg, hogy úgy érezte szerdán, hogy a feje fölött magasan csapkodnak a
hullámok. Este úgy aludt el, hogy azért imádkozott, legyen ereje mindenre,
tudjon kitartani a hullámok között. Csütörtök reggel pedig becsöngetett a
postás, meghozta a kis szeretettel készített díszeket (néha jól jön, hogy késik
a posta), utána megkapta az emailt a konzulensétől, hogy szuperek az új
ötletek, csak el volt nagyon foglalva, majd ment az ottani idős otthonba
áhítatot tartani, ahol az egyik néni egy kedves gyöngyvirágcsokorral várta,
majd mikor ott végzett, egy kedves gyülekezeti tag azzal hívta fel, hogy
répafőzeléket főzött, tudja, hogy mennyire szereti a barátnőm, hadd adjon már
neki belőle. Isten tehát így válaszolt az ő imádságára, hogy éreztette vele
szeretetét, odafigyelését, azt, hogy nincs egyedül akkor sem, mikor látszólag
oly sok mindent meg kell oldania.
Hát
így működik ez. De az isteni törődésnek ezeket az apró jeleit csak akkor
vesszük észre, ha van rá szemünk. Ha a lelki szemeink nyitottak rá. És
mindezeknek az a célja, hogy adjuk tovább, tegyünk róla bizonyságot. Adjuk
tovább a jó hírt, az örömhírt, hogy nem vagyunk egyedül ebben a nagy világban,
nem kell sötétségben élnünk, nem kell tévelyegnünk, és mindenféle pillanatnyi
örömöt kínáló élvezetekbe kapaszkodnunk, mert van Valaki, aki értünk adta az Ő
egyetlen egy Fiát, aki bevonult azon az első virágvasárnapon, szamárháton
Jeruzsálembe, holott tudta jól, hogy mi vár rá, tudta, hogy az a tömeg, amely
akkor éljenez, hódol neki és magasztalja őt, pár nap múltán a „feszítsdmeg-et”
fogja kiáltozni, hogy az a tanítvány, aki ekkor még ott örvendezik mellette,
pár nap múlva 30 ezüst pénzért elárulja őt, és azok a tanítványok, akik most
még ott vonulnak mellette büszkén és boldogan, néhány nap múlva elmenekülnek,
elbújnak, nehogy kiderüljön, hogy a követői voltak Jézusnak, és őket is kivégezzék…
Kettős
ünnep ez a virágvasárnap… gyönyörű, mert virágokkal teli, ragyogó, a szívünk
egy része azt mondja, amikor olvassuk a történetet, hogy végre, Jézus az őt
megillető tiszteletet kapja meg… ugyanakkor fájdalmas, mert tudjuk, hogy mi fog
következni, és a tanítványok árulásában, gyávaságában, a nép fafejűségében
olyan könnyen felismerjük saját magunkat… magunkat, akiknek az lenne a
feladata, hogy szent nemzetként hirdessük annak tetteit, aki a sötétségből
világosságra hívott minket, olyan sokszor fordítunk hátat az ő ragyogásának, és
akarunk meghunyászkodni a sötétségben, megadva magunkat a világ befolyásának és
az ördög mesterkedéseinek… Pedig így csak egyszerű szamarak vagyunk.
Ám,
ha Jézus ott van velünk, ha Őt hirdetjük, Őt visszük magunkkal az élet minden
területére, legyen az egy családi összejövetel, vagy egy beszélgetés a piacon
egy rég nem látott ismerőssel, akkor betöltjük azt a küldetést, amit Ő bízott
ránk akkor, amikor azt mondta, hogy „elmenvén, tegyetek tanítványokká minden
népeket”. És ez nem jelenti azt, hogy minden egyes szavunknak csöpögnie kell a
vallásos cukormáztól! Hanem azt jelenti – a gyakorlatba építve -, hogy ha
megkérdezik tőlünk, hogy vagyunk, nem engedünk utat a panaszáradatnak, hanem
elmondjuk, hogy bizony ezer meg egy dolog van, amiért hálásak lehetünk
Istennek. Mert ha sokszor nem is vesszük észre, de így van. Csak meg kell
látnunk.
Adja
Isten, hogy az előttünk álló héten, a böjti időszak utolsó napjaiban legyen
valóban alkalmunk és lehetőségünk az elcsendesedésre, a lelkünk ünneplőbe való
öltöztetésére, hogy feltöltődve, boldogan tudjunk hálát adni az ünnepen Jézus
Krisztus feltámadásáért, s mindazért, amit ezzel nekünk szerzett! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése