Azt szoktuk mondani, hogy ez az év legszebb időszaka… De
valóban az? Hagyjuk, hogy az legyen? Nem az történik sok esetben, hogy a
mindennapi rohanás, a gondjaink, a félelmeink uralkodnak rajtunk, és
meggátolnak bennünket abban, hogy olyan legyen az Advent, és az Ünnep, ami
méltó lenne hozzá? Olyan könnyen elsodorják a mai embert a hullámok…
Változik a világ – szoktuk mondani. De benne változunk mi
is, mert sodródunk az árral. Szeretjük felemlegetni a régieket, akik az
estéiket azzal töltötték, hogy egy-egy háznál összegyűlve, kukoricát
morzsolgatva, tésztát nyújtva, szövés-fonás közben énekelgettek, beszélgettek,
nevettek vagy sírtak, de közösségben éltek. Hova lett mindez? Hova lett az
emberek társaság iránti vágya? Bezárkózunk a magunk kis világába, mert félünk
megosztani az érzéseinket, örömünket, bánatunkat, hiszen olyan sokszor tapasztaltuk
már azt, hogy visszaéltek a bizalmunkkal, szeretetünkkel.
Valamit elveszítettünk… Valamit, amit nemes egyszerűséggel,
egy szóval megnevezhetünk. Nyugalom.
Hova lett? Ki tudja… Persze ráfoghatjuk a megélhetésre – de régen
dúskáltak ez egyszerű emberek?! Ráfoghatjuk a világra – de ha megnézzük a
történelem zajlását, nem mondhatjuk, hogy korábban mennyivel kevesebb
háborúskodás lett volna… Mégis, valaki elvette a nyugalmunkat. Hagytuk, hogy
elvegye.
De tehetünk ellene! Azt olvastam valami bölcs facebookos
képen, hogy abból tudhatjuk, hogy kiegyensúlyozott a lelkünk, hogy amikor
bántanak bennünket, nem omlunk össze, hanem azt kutatjuk, hogy aki bántott,
annak mi lehet erre az oka, milyen lelki gyötrődésen megy éppen keresztül. Vagy
valami ilyesmi :) Sokkal
frappánsabban volt megfogalmazva… Mindenesetre, ez alapján megállapíthatom,
hogy nagyon kiegyensúlyozott vagyok, mert pontosan ezt élem át oly sokszor.
Persze, nem azt mondom, hogy páncélból vagyok, és nem karcol meg semmi, de az a
belső békesség nem hagyja bennem, hogy ezek a csip-csup apróságok, amik az
Isten nagy tervéhez képest milyen kis porszemek, elvonják a tekintetemet a
Legnagyobbról!
Azt mondja a Filippibeliekhez írt levél, a 4,7-ben, hogy „az
Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveinket és
gondolatainkat a Krisztus Jézusban”. Mert Ő ismer bennünket, és nem akar minket
magunkra hagyni ebben az elidegenedett, kiüresedett, magányos világban, amit az
ember maga köré teremtett. És ha hagyjuk, hogy az Ő békessége töltsön el
bennünket, akkor visszatér az az elveszett nyugalom a szívünkbe, és nem félünk
az emberektől, az emberekkel való közösségtől, és nem félünk az ünneptől, nem
félünk a találkozásoktól, nem félünk a jövőnktől, mert tudjuk, hogy Isten ott
van velünk, a szívünk mélyén, békesség formájában, ami mindennél nagyobb, és
minden értelmet meghalad. Elcsendesíti a viharokat, az erőtlen erejét
megsokasítja.
Mikor lesz igazán szép az ünnepünk? Mikor lesz igazi az
ünnepünk? Ha ŐT nem hagyjuk ki belőle. Hiszen Ő az oka és a célja, az értelme
és a lényege az ünnepnek. De ha erről megfeledkezünk, akkor hiába minden próbálkozásunk.
Nélküle nem lesz igazán ízes a bejgli, nem lesz igazán csillogó a karácsonyfa,
a karácsonyi angyalok nem fognak igazából megérkezni az otthonokba.
Híjuk be magunkhoz azt, Aki eljött közénk az első
karácsonykor, s igazi lesz az ünnepünk! Ámen
Kép: pinterest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése