Az illat

Tegnap - ahogy minden nap - próbáltam felvenni a harcot a rumlival szemben, amiben élünk, hála a mi drága 4 éves lakberendezőnknek, s épp egy halom plüssel a hónom alatt trappoltam be a szobájába, amikor megcsapott AZ ILLAT. Megálltam, és mélyen beszippantottam. Hirtelen nem érdekelt, hogy mekkora kupi vesz körül, hogy mekkora összegyűrt ruhakupac van az ágyon (állandóan öltözködik...) vagy, hogy a kis kosárkákban, amiket heti rendszerességgel mindig szétválogatok, megint össze-vissza van hajbavaló, mini figura, dobókocka, ujjbáb, stb. Nem érdekelt akkor semmi, csak az, hogy ez az illat átjárjon teljesen. Az illat, amit igazán nem értek, hiszen már rég ugyanazt az öblítőt használom az ő ruháihoz, mint a mienkhez, ugyanazzal a mosószerrel mosom őket, mint a mienket. És mégis annyira más. Érzi ezt más is? Vagy minden anya a saját gyermekének az illatát érzi, és hat rá ilyen elementáris erővel? Ez az illat képes arra, hogy hirtelen teleszaladjon az ember szeme könnyel, és azt érezteti, hogy azonnal meg kell állni, és hálát kell adnia a Mindenhatónak, amiért ilyen áldott, hogy egy ilyen rumlis kis veszedelmet rászabadított.
Sokat vitázunk mostanában Abigéllel. Kamaszodik. Illetve nem tudom, mi vár rám kamaszkorában, ha már most ilyen csatáink vannak. (De azért próbálkozom lefektetni bizonyos szabályokat :) ) Éppen ezért is voltam hálás ezért a pillanatért. Mert bár az élet rendje, hogy próbáljuk "betörni" a vad lovacskáinkat, és persze próbáljuk ezt úgy tenni, hogy csak a rossz hajtásokat nyessük le, a jókat, az érdekeseket ne, ez eléggé el tud fásítani bennünket. És kell, hogy így megcsapjon bennünket egy-egy pillanat, hogy észrevegyük az ajándékainkat. Drága kicsi csirkém most is itt illatozik mellettem, szaglászom, ő meg kacag, és végtelenül hálás vagyok érte. Köszönöm őt, Istenem!