Vannak pillanatok, amikről tudod, hogy örök életedre beléd ívódnak. Képek, amik beleégnek a retinádba, akár akarod, akár nem.
Ma voltak ilyen pillanataim: Abigél, az én drága kicsi kincsem, leengedett kis vállaival, félénken, óvatosan körbepillogva, barackvirág színű nadrágjában, kék-fehér csíkos kis kardigánjában belépett a Nyuszi csoportba. Bizony. Nekem meg potyogtak a könnyeim. Bizony. Az óvónéni pedig kedvesen, átérezve a pillanatot vigasztalgatott, és nekem jól esett, hogy megélhetem az egészet.
Pedig volt már az oviban többször velem, pontosan azért, hogy szokja. De ma mintha ő is érezte volna, hogy ez más. Ez már komolyodik. Igaz, ma még csak egy kis szokatón voltunk, én az öltözőben üldögéltem. Szerdán majd már ott is hagyom egy kicsit. És az igazi kezdés majd hétfőn lesz.
Olyan nagy lépés ez. Még akkor is, ha mindenkivel megtörténik. Akkor is, ha az ovi még csak ovi. De egyszer kezdődik el. Ráadásul első csemete. Hmm. Szép ez. Egy olyan pillanat. :)
Egy újabb imatéma :)
Isten áldja a kis csöppséget ezen az úton, melyen tegnap indult el. Júliánál találtam rád ma, és már meg is fogott ez a bejegyzésed...Ha nem bánod, néha- néha benézek ide hozzád.
VálaszTörlésAz életünk folytonos elszakadás a gyerekeinktől. Először amikor megszületnek, majd 1-2 évesen amikor elválasztjuk, és elapad szép lassan a tejünket. Majd amikor napközibe, óvodába engedjük őket. Aztán el engedjük ottalvós napokra nagyszülôkhöz, barátokhoz.... Majd az iskola....és sorolhatnám.
Minden egyes elszakadást rettenetesen megszenvedek én is. Te most nagyon szépen leírtad ezt. Köszönöm!