Halottak napja margójára

Szabóné Mátrai Marianna - Őszi levelek

Őszi leveleket nézegetünk. Nem nagy különlegesség ebben az évszakban. Teli van velük az út, a járda, a kert, a park. Lebegnek a szél szárnyán a föld felé. Pirosak, sárgák, barnák.
Ők aranyozzák be az őszt. Valójában gyönyörű ez az évszak, mégis fájdalmas érzések kapcsolódnak hozzá. Álomszépek a színek, de nézzük csak közelebbről a leveleket! Foltosak, szakadtak, sérültek. Magukon hordják az elmúlás jeleit.

Lehullanak a fáról. Elszakadnak életük tápláló forrásától. Pusztulás a sorsuk. Hevernek a földön, könyörtelenül veri őket az eső. Kopogó  cipők gázolnak át rajtuk. Tíz, húsz, száz, ezer. Egyre jobban beleolvadnak az aszfalt szürkéjébe. Levelek voltak egykor? Életünkhöz hasonlítanak. Felkap egy vihar - és már senki sem mondja meg, kik voltunk.
Néha úgy érezzük, visz a szél, máshova, mint akarnánk. Félünk, végképp elveszítjük tartásunkat. A nap melege után vágyódunk, de hiába, mert a reggelek egyre szürkébbek és ködösebbek. Csontunkig hatol a hideg. Biztonsgra vágyunk, melegre. Kézre, amely megtart.
Ezekben a szürke napokban könnyen válunk borongóssá, és veszítjük el a reményt. Nem véletlenül esik erre az évszakra az a nap, amikor halottainkról emlékezünk meg.
A mi kultúránkban nem szívesen gondolnak az emberek az élet őszére. Fiatalság, egészség, teljesítmény - ezek az ideálok. S az emberek mindent megtesznek, hogy fiatalok maradjanak. Ránctalanító krémek, edzőtermek, hajszínezők. Gyakran elfelejtjük, hogy az élet ősze ugyanúgy része az ember útjának, mint ahogy kihagyhatatlan évszak az ősz. Nincs mit szégyellni rajta. Ráadásul nemcsak színei vannak, amelyek szépek is lehetnek, hanem az ősz gazdagít is. Milyen szegény lenne az erdő az ősz színei nélkül! Mennyivel kevesebbet érne az emberek közössége az idősek tapasztalata, józansága, nyugalma nélkül! Ha nem lennének, akik emlékeznek régi időkre! Ha nem volnának okos öregek, akiknél bölcsességbe torkollik a sok tapasztalat! Az életük őszét járók gazdagítják a többieket. Akkor is, ha a többiek ezt nem akarják észrevenni. A fiatalok gyakran azért kerülik az idősebbeket, mert bennük a saját jövőjüket látják, és ettől megrettennek. A félelem pedig szinte mindig figyelmetlenségbe, sőt gorombaságba szokott átcsapni. Egészen emberi dolog ez.

Ám Isten ebben is más, mint az ember. Azt mondja Ézsaiás szavaival:
"Hallgass rám, Jákób háza,
és Izrael házának egész maradéka,
ti, akiket születésetek óta hordozok, 
világra jöveteletek óta viszlek:
Vénségetekig ugyanaz maradok,
ősz korotokig én hordozlak!" (Ézs 46,3-4)

Isten nem olyan, mint a fák, amelyek az első őszi szélfúvásra elhullajtják leveleiket. Ő öregkorunkban is hordoz minket. Nem mond le rólunk, és nem hagy el minket. Ő nincs évszakokhoz kötve. Ő az élet Ura - akár tavasz van, akár nyár, akár ősz, akár tél. "Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg" - mondja ugyancsak Ézsaiás szavaival (Ézs 45,4b). Így van ez akkor is, ha borús nap köszönt ránk, és belül azt kérdezzük: kisüt még egyáltalán a nap?! Hiába süvít a szél, Isten a kezében tart. Nem járunk úgy, mint a lehulló falevelek. Emberek vagyunk, akiket Isten a tenyerén hordoz. Ha saját erőnk elfogy, és már nem elég ahhoz, hogy megtartson, akkor Isten tart minket erős kezében. És nemcsak megtart, hanem megment - a tél után tavaszt hoz. Feltámadást.