Életünk legszebb napjainak egyike

Ezer és egy éve nem írtam a blogomba... Nem véletlen. Ezer és egy éve nem volt időm leülni, kicsit elmélázni, elcsendesedni annyira, hogy a gondolataimat még szépen csokorba szedve le is írjam.
Férjhez mentem... :)
Néhány hónapja még meghatódottan, magamat lányregény hősnőjének érezve ültem a csónakban a Hámori-tavon, mikor az én Drágám megkérte a kezem, most pedig már arra döbbentem rá, hogy házasságunk harmadik hetét éljük. :) Most is azt mondom még, hogy hihetetlen. De élmény! - ahogy egy nagy kedvenc film csetlő-botló főszereplője mondja (Hugh Grant - Notting Hill).
Az esküvő előtti hetekben az elképzelhető mindenféle dologgal bepróbálkozott "régi cimboránk", az ördög, hogy meggátoljon abban, hogy mind testben, mind lélekben felkészüljek a nagy napra. de végül nem jöttek be a számításai. Miért? Mert csodás Családom van, mert a Hugicáim minden lépésemet figyelték, hogy semmi gond ne legyen, sehol, mert minden olyan volt, amilyennek megálmodtam, mert ahhoz a férfihez mentem feleségül, akit hiszem, hogy nekem szánt az Ég, mert a nap minden percében ott volt az Isten áldása.
Sok mindenre nem emlékszem pontos részletességgel az esküvőt illetően - gondolom, a felfokozott hangulatnak köszönhetően :) ... De arra egészen pontosan, hogy mielőtt kiléptem az ajtón, mielőtt először meglátott a Jövendőbelim, talpig hercegnőnek öltözve, filmben éreztem magam. Mi több, a film egyik legfontosabb jelenete lehetett, mert lelassultak a filmkockák, hallottam, ahogy a fülemben dobog a szívem, belülről hallottam a lélegzetem, lassan kitárult az ajtó, és én kiléptem... Elmondani sem tudom, milyen érzés volt. Egy valóra vált álom. S tulajdonképpen az egész nap az volt... a Szeretteinkkel, a Barátainkkal, a lila dekorációval :) a cuki Vőféllyel, mindennel... Még most is könnyes lett a szemem, ahogy felidéztem. :)
Hálás vagyok. Mérhetetlenül.
És kérem az Istent, és hiszem, hogy meghallgatja a kérésemet: egész életünkben így érezzük az Ő jelenlétét, és így érezzük az Iránta való hálát!