Amikor túlcsordul a pohár...

Vannak az életünknek olyan időszakai, amikor valami különös okból kifolyólag (gyakorol rajtunk az ördög...), minden összejön. És persze ilyenkor a legkisebb dolgok is elefánt súllyal nehezednek ránk. Ilyenek például egy embertársunk "kedves" megjegyzései, a magunk előtt tologatott elvégzendő feladatok, amikhez nem találunk magunkban erőt, vagy a nagyobbak, amikor nem a mi mulasztásaink miatt nagyobb gondokkal kell szembenéznünk... vagy egyszerűen csak a tudat, hogy sokkal kellemesebb, szebb dolgokkal is foglalkozhatnánk, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy kizárjunk minden mást az életünkből.
Nekem most ilyen időszakom van.
Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Örülni annak, hogy élünk... örülni annak, hogy a reggeli köd után kisütött a nap, és a nyíladozó tavasz egy leheletnyi simítással megérintette a lelkünket... meg lehet csodálni egy nárciszt, vagy az első tulipánt, ami kinyílt a kertünkben... örülni lehet annak is, amikor az ember kimegy az utcára, és az éppen ebédelni menetelő maroknyi kis iskolás telitorokból kiáltja, hogy "szia lelkésznéniii" :)
Ám ha mindez még kevés, akkor ki lehet nyitni a kis áhítatos könyvünket, amiből Isten szól hozzánk bátorítóan: "... én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked" (Apcsel 18,10)
Kell ennél több? :) Isten velünk van! Szeret minket és véd! És ha mi el is csüggedünk, Ő diszkréten jelzi, hogy ne feledkezzünk meg róla, hogy ő itt van. Jelen van. A mindennapokban, az örömökben, a nehézségekben... MINDIG!
S ahogy most ezeket a sorokat írom, eszembe jutott egy régi, kissé elcsépelt, de a szívemnek nagyon kedves vers:

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel

tengerparton jártam, s az életem

nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom, a parti homokon,

ahogy ő mondta, ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma

látszott, éppen ahol az életem

próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

" Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem.

S, most visszanézve, a legnehezebb

úton, legkínosabb napokon át,

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínységben? "

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:

" Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,

Mert a legsúlyosabb próbák alatt

Téged vállamon hordoztalak! "

(Ismeretlen szerző nyomán, Túrmezei Erzsébet fordította)

 
Hát így... hordoz minket az Isten. Ezt ne feledjük el! :)