Ez a felszólítás az én gyönyörűséges, 3ésfél hónap múlva 3 éves, ovis nagylányom szájából hangzott el. Merthogy bátorkodtam megkérni, hogy a kirakót, amit leszórt a földre, szedje össze. Nem akarta. Simán közölte, hogy szedjem össze én.
Pedig cuki, tündibündi, okos, többségében szófogadó gyermek.
Olyan sokat gondolkodom rajta, hogyan lehet jól csinálni a gyereknevelést. Mit tegyek, hogy (testileg-lelkileg) egészséges, kiegyensúlyozott, magabiztos gyermekem maradjon is meg ilyennek, és ne legyen beképzelt, flegma, tiszteletlen. Mit tegyek, hogy a már most jól kivehető kis személyiségjegyei ne torzuljanak, de tanulja meg, mi illik, és mi nem.
Ráadásul, lelkészgyerekként ugyebár, több figyelő szempár is rá szegeződik.
Van ugye az anyai ösztön, ami súgja, hogy mikor oldható meg egy kis nyűgösség egy nagy öleléssel, és mikor van szükség egy kicsit erélyesebb fellépésre (mondjuk a szigorú tekintetre, amire rákérdez a gyermek: "Méjt nézel így? Anya! Koncentjálsz?" - és ne nevesd el magad... :D )
De mit tegyünk akkor, amikor a gyermek rendszeresen nem hajlandó felnőttekkel szóbaállni - vagy ami még rosszabb, rájuk ordít, hogy "NEM!" És persze utána elbeszélgetsz vele, és bocsánatot kér ("Nem akajtam josszul viselkedni!"), még azt is mondja, hogy legközelebb kedves lesz, de megismétlődik a szituáció újra és újra.
Édesanyák! Meséljetek nekem arról, hogyan oldjátok/oldottátok meg a hasonló szituációkat, vagy mit tesztek/tettetek ezek elkerülése érdekében...! :)
Nekem nincs még gyermekem, csak azt tudom elmesélni, amit édesanyám mesélt, hogy az ilyeneket hogy kezelte nálam és a bátyámnál, pont ebben a korban, mint Abi van, amikor egy gyermek próbálgatja a határait. Vagy közölte, hogy az szedi össze, aki szétszórta (nem kirakót, az nekünk nem volt, hanem szerelőjátékot, építőkockát, bármit) vagy pedig, ha kedvenc játékról volt szó, akkor mondta, hogy rendben, összeszedi, de akkor el is veszi. És el is zárta egy kulcsos szekrénybe. Miután pedig egy gyermeknek gyakran az kell, amit nem lehet, nyilván pont az kellett nekünk aznap is, meg másnap is, így aztán lehetett tárgyalni a kiadási feltételekről :) Volt, amikor a szüleim a jutalmazással éltek, hogy kapsz ezt vagy azt, ha egy órán belül patika rend van a szobádban, de ő ehhez nyilván még kicsi. Szóval, mikor hogy :)
VálaszTörlésKöszönöm a hozzászólást! :) A kirakó sorsa nálunk is az lett, hogy összeszedtem, de mondtam neki, hogy ezek szerint nem szeretne vele többet játszani, elteszem. Eltettem. Nem hatottam meg. Túl sok játéka van :/ Azt hiszem, itt az ideje egy újabb szelektálásnak... :)
TörlésAmúgy nem kicsit a jutalmazáshoz sem, megérti, megcsinálja, csak arra meg nem akarom rászoktatni :)
Bocsánat, hogy apukaként kontárkodom itt a véleményemmel. A jutalmazást és a vesztegetést nem érdemes összekeverni.
VálaszTörlésAzt látom, hogy elég gyakran csak reagálunk arra, amit a gyermekünk tesz. Ő pedig hivatás-szerűen feszegeti a határokat. Abban a reményben, hogy azok ott vannak. Szerintem a legfontosabb egy apró ember életében, hogy legyenek határok, és ezekkel ő is legyen tisztában. Egyszerű, átlátható szabályok, egyszerű, átlátható következményekkel. Amikor elég nagyok már, úgyis meg fogják kérdezni, hogy miért? Akkor lesz rá alkalom, hogy megbeszéljük, és ha úgy mindenkinek jobb, akár változtassunk a szabályokon.
Az első, és legfontosabb szabály mindenek felett: "anya és apa szeret téged". Minden más ezen alapszik, és minden más ebből következik.
Mert Isten szeret minket. A legnagyobb felelősségünk ezt az isteni szeretetet közvetíteni.
Mármint szerintem.
... és lehet velem vitatkozni is akár.
Rövid, kapcsolódó olvasmány a szomszédból: http://rebellenews.blogspot.hu/2010/07/gyerekneveles.html
Köszönöm szépen ezt a hozzászólást is! :)
TörlésTökéletesen egyetértek, az isteni szeretet felmutatása a legfontosabb - azt gondolom, ebben nem is szenved hiányt a gyermek. Kis szeretet(t)gombóc. :)
A határok szükségességét is vallom én is, és gyakoroljuk azok felállítását, érthetővé tételét pici kora óta. Nem is volt eddig ezzel probléma.
Ahogy itt töprengek azóta ezen, arra gondoltam, hogy talán az ovikezdés az, ami egy kicsit "vadócabbá" tette. Mert ugye ott is keresi a határokat, onnan hazajőve - nyilván még nem tudatosan - próbálja megmutatni, hogy ő már milyen nagylány. :)
Ja, igen! A jutalmazás-vesztegetés: ő ahhoz még tényleg kicsi, hogy ebben különbséget tegyen, ezért mondtam, hogy nem akarom hozzászoktatni, habár az én szándékom a jutalmazás lenne.