Egy év

A napokban azon gondolkodom, hogyan tudnám összefoglalni az elmúlt egy évet néhány szóban, mondatban. Nem egyszerű. Az a sok kis apró mozzanat, ami egy gyönyörű egésszé áll össze, ha visszagondolok rájuk. Annyira intenzív volt, annyi élménnyel gazdag. Tegnap egy jóbaráttal levelet váltva ecseteltem, hogy ez az anyaság tényleg olyasmi, amit nem lehet elképzelni, bármennyire is szeretjük a gyerekeket a környezetünkben, a kisebb testvéreinket, vagy bárkit a világon... Ez a szeretet semmihez sem fogható. Nagyképűség azt gondolni, hogy nekünk, anyáknak a szívébe ezt a szeretetet Isten a saját szívéből helyezte oda? Hm... Valamikor még egy korábbi bejegyzésben azt írtam, hogy nincs olyan nap, hogy ne adnék könnyek között hálát Abigélért a jó Istennek. Nos, ez a mai napig nem változott. De szó szerint. Amikor megölel, amikor huncutkodik, amikor rám mosolyog, azzal az édes pofijával, vagy amikor csak bekuckózik a kedvenc helyére, a sarokba, a macik, párnák és plédek közé, és elmélyülten játszik... Csak nézem, és gombóc lesz a torkomban.
Hálás vagyok Istennek, hogy megajándékozott. Hálás vagyok az elmúlt év minden napjáért, az örömteli pillanatokért, de az ébren töltött éjszakákért is, hiszen azok is tapasztalatokkal gazdagítottak minket. Hálás vagyok Istennek a kislányunkért, akinél tökéletesebbet nem is kérhettem volna. Hálás vagyok a Férjemért, aki mellettem áll, mindenben segít és támogat. Hálás vagyok a Szüleimért, akik erejükön felül is segítettek, hogy gond nélkül indulhassak el a gyermeknevelés rögös útján.
Szeretet és hála. Azt hiszem, ebben a két szóban tudnám összefoglalni az elmúlt egy évet. Hiszen ma egy éve, hogy Isten úgy döntött, elérkezett az idő, elindulhatunk egy nagy, kalandos úton, közösen a mi Abigélünkkel, s ma egy éve ilyenkor, este pontosan 22:15-kor megkezdődött az a 16 órás küzdelem, aminek a végén egy drága kincset tarthattam a karjaimban. Köszönöm.