Temetés

Tegnap este megdöbbentő "élményben" volt részem...
Csörgött a telefonom, és egy szomorú, vékony hang szólt bele, hogy legyek kedves, engedjem be őket, a kapuban állnak, temetést intézni jöttek. Kimentem. A sötétben is jól láthatóan meggyötört fiatal pár állt a kapuban. Megkérdeztem, ki halt meg. A fiatalasszony elcsukló hangon mondta: "A kislányom."



Negyedik éve vagyok gyakorló lelkész. Sajnos elmondhatom, hogy sok temetés van már mögöttem, főleg, mióta két településen végzem a szolgálatokat. Mégis ott álltam, és nem tudtam mit mondani. És azóta is itt motoz bennem a kérdés: "mit lehet mondani annak a szülőnek, aki örömmel, szeretettel várta a gyermekét kilenc hónapon át, majd boldogan hazavitte a családi fészekbe, mit sem sejtve arról, hogy a kislány pici szívét már megtámadta a ragadozó..., s végül 28 együtt töltött nap után el kellett engednie, vissza kellett adnia gyermekét?! Mit?"

A bemutatkozásomhoz azt írtam, ide a blogba, hogy szeretném megosztani az olvasókkal Isten azon csodáit, amikkel találkozom. Hogy hol látom ebben a szomorú történetben a csodát?

Ott, hogy a szülőknek nem volt része kilenc hónap rémálomban, a szülést megelőzően. Urunk megadta nekik azt, hogy születendő gyermekükre ne rettegéssel gondoljanak.
Látom ott is, hogy ez a halálosan beteg picike nem szenvedett sokáig. Fájdalmasan rövid életében szülei szerették, és gondját viselték, minden erejükkel.
És láttam a csodát abban, ahogyan ezek a szülők eljöttek hozzám. Csendesen, szerényen, alázattal hordozva az igazán nem mindennapi terhet, Isten vígaszát várva, nem pedig egy társadalmi szónok szavaira bízva magukat...

A temetés jövő héten lesz. Nem tudom még, mit fogok mondani, hogyan fogom nekik megpróbálni felmutatni ezeket a csodákat.

De kérlek Téged, kedves Olvasó, hordozd imádságodban ezt a Családot! Imádkozzunk azért, hogy megnyugvást és vígaszt találjanak.