“Bízzatok benne mindenkor, ti, népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!” (Zsoltárok 62,9)
Nemrég egy beszélgetés során azt mondta el nekem egy lelki testvérem, hogy ő egy olyan nagy lelki terhet hordoz magával, hogy amiatt egész egyszerűen nem tud elkezdeni imádkozni. Elmormolja minden nap a “Miatyánkot”, de nem tud leborulni Isten elé saját imájával, mert szégyelli magát, mert méltatlannak érzi magát arra, hogy megszólítsa az Urat.
Voltál már így? Hogy nem tudtál imádkozni? Akár hasonló okok miatt, mert méltatlannak érezted magad, hogy megszólítsd mennyei Atyádat? Vagy mert fájdalommal volt tele a szíved, és tehetetlen dühöd elnyomta a lelkedben megszülető imádság szavait?
Ez a fenti csodás bátorító igevers arra bíztat, hogy MINDENKOR bízzunk Istenben, bátran öntsük ki a szívünket Neki, nyugodtan mondjuk el neki mindazt az érzést, ami a szívünkben van, hiszen ő a mi oltalmunk, aki átölel, meghallgat, nem sértődik meg, segíteni szeretne, azt szeretné, ha az élet forgatagában minden nap lenne pár Neki szánt perced, amikor megosztod Vele az érzéseidet. Miért? Mert a lelkednek szüksége van erre. Hogy a belé vetett bizalmad erősödjön, hogy kapcsolatod az Úrral szilárdabb legyen. Hogy érezhesd valóságosan az Ő atyai szeretetét! Ne félj bízni Benne!
Imádság:
Uram, Istenem! Te alkottál engem, Te ismersz a legjobban. Te látsz engem úgy, mint senki más. Te látod a gondolataimat, érzed az érzéseimet. Segíts, kérlek, hogy a viharban, a sötétségben is megtaláljam a hozzád vezető utat! Szükségem van Rád! Emelj fel, bátoríts, vezess kérlek! Ne engedd el remegő kezeimet! Jézusért kérlek, akit a legnagyobb félelmen, fájdalmon is átvezettél. Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése